A honfoglaló magyarok életmódja (II. rész)

Földmüvelés, állattartás.

Nomád vagy félnomád nép volt-e a magyarság a honfoglalás korában?
Nyelvészeink által már régen megállapítást nyert, hogy a földmüvelésre vonatkozó legjellemzöbb szavaink honfoglalás elöttiek és törökös jellegüek. Ilyenek például az 'eke', 'sarló', 'boglya', 'szérü' valamint legfontosabb gabonaneveink a 'búza', 'árpa', 'köles'.
A magyarság tehát jól ismerte a földmívelést már a Kárpát-medencében történö letelepedése elött. Az is tény viszont, hogy a földmüvelésre vonatkozó szavaink gyarapodtak az itt lakó más földmíves népek, mint pl. a szlávok, stb. által.
A felgyöi (Csongrád megye) ásatások alkalmával talált magvak alapján, és szavaink tanusága szerint is eleink föként búzát, árpát, rozst és kölest termesztettek.
A szántást vasalt faekével végezték. Árpádkori oklevelekböl tudjuk, hogy a gazdag ember ekéje elé 6-8 ökröt fogott, míg a szegényebbjének kettö, ha jutott. Ez nyilvánvalóan kihatott a szántás mélységére, és a terméshozam nagyságára is.
A terményeket minden család maga örölte, ezt látszik bizonyítani az a rengeteg malomkö töredék, amelyek szintén a felgyöi ásatásokon kerültek felszínre. Az aratás fáradságos munkáját sarlóval végezték, mégpedig úgy, hogy csak a kalászokat vágták le, a szalmát nem tekintették értéknek. Ezt vagy felégették, vagy a következö évben beleszántották a földbe. A tarlóégetés gyakorlata -mint tudjuk- 1100 év óta mit sem változott.

Honfoglaláskori mezögazdasági szerszámok (Nemzeti Múzeum)

A magyarság egyik része nagy állattartó volt. Ezt támasztja alá az a tény, hogy korai településeinken a talált állatcsontok zöme háziállatoké. Az állatállományhoz tartoztak többek között a ló, szarvasmarha, juh, kecske, disznó, baromfifélék. Férfiak munkája volt a pásztorkodás, a juhászat, a kondáskodás, míg a baromfigondozás az asszonyok feladata volt.
A ló kiemelt szerepet töltött be eleink életében. Kiváló lovasok voltak, és hozzáértö tenyésztök. A fehér lovat mint áldozati állatot használták. (Feszty körkép).
A honfoglaláskori sírokban ott találjuk a megnyúzott lovak koponya és lábcsont maradványait is. Ezen csontmaradványok alapján jól ismerjük a honfoglalók lovait. Kistermetü, erös izomzatú, kitartó és szívós állatok voltak, amelyek jól bírták a hideget, a meleget és a szomjúságot, amint ezt a hadjáratok is igazolják. A honfoglaló magyarok pásztoréletéröl arab forrásokból tudjuk: "Sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó füvel és a zöld vegetációval...
Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikük ahhoz a folyóhoz húzódik amelyhez éppen közelebb van. Ott marad télire és halászik... A magyarok országa bövelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van..."
Pásztoraink szép viselete a szür, már az ókorban meglévö steppei viselet volt, amit tehát pásztoraink ösi soron viselnek. A honfoglalók terelö kutyáiról még vita folyik, de minden bizonnyal a komondor, a kuvasz, a puli régi kutyafajtáinkhoz tartoztak.

Honfoglaláskori jurta, magyar lovassal: Ópusztaszeri lovastanya

Vadászat

A vadászat mestersége apáról fiúra öröklödö hagyomány volt, amelyet szenvedélyes módon üztek. Háromféle vadászatot ismertek: a lándzsás pl. vadkanra, az íjjal történö vadászatot, és a lovasemberek büszkeségét a sólymászatot. A magyar sólymászat sokáig európaszerte híres volt.
Minden bizonnyal alkalmaztak eleink ravasz csapdákat is. A vadászat sok helyi ismeretet és gyakorlatot követelt meg az egyéni bátorság mellett.
A vadászsas, sólyom igen nagyra értékelt madár volt, melyet elöszeretettel ábrázoltak egykorú müvészetükben. Igy ott találjuk az Attila címerben és több fejedelemében is, de megtaláljuk az Árpádok szépséges eredetmondájában az "Emese álmában", amelyben az "isteni ös" turul (sólyom) madár képében öltött testet és született újjá.

Halászat

A honfoglaláskori termelö ágazatok közé tartozott a halászat is. A halat nem csak eledelként használták, hanem az íjkészítöknek fontos anyaga volt a belöle nyerhetö enyv.
A nyelvészek, néprajzkutatók szerint öseink ismerték a varsát, a hálót, a szigonyt és a horgot is. Az állandó halászhelyeket vetönek vagy vonyónak, szláv eredetü szóval pedig tanyának nevezték.

Árpádkori folyóink, tavaink igen gazdag halállománnyal bírtak.
Mátyás király korában jegyezte föl Galeotto Marzio, hogy a Tiszának "az ott lakó népek szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal."

Honfoglaláskori nádfedeles halászkunyhó idöszakos tartózkodásra. Benne a halászok eszközei. A kunyhó elött föztek és javították felszereléseiket.

(Nemzeti Emlékpark Ópusztaszer)

[A sorozatot folytatjuk az MC 96/IV. számában]

vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a 96/III címoldalra
vissza a bejárathoz