| MIT ADOTT A KERESZTÉNYSÉG A MAGYARSÁGNAK? |
Dr. Tempfli Imre r.k. teológus, Königstein.
I. Nyugathoz kapcsolta őket.
Ahhoz, hogy le tudjuk mérni a kijelentés igazát, több részre osztottam az előadásomat. Az első pontban azt szeretném bemutatni, hogy mikor találkozott a magyarság először a kereszténységgel? A másodikban, hogy a kereszténység melyik ága gyakorolt rá nagyobb hatást? És végül, miért éppen annak a nyugati formáját vette fel?
- Mikor találkozott a magyarság a kereszténységgel?
1.1. A honfoglalás előtt.
A magyarok már jóval a honfoglalás előtt találkoztak a kereszténységgel. Az első valószínû találkozás 465 táján történt, amikor a nép az uráli őshazából a Kaukázus vidékére - az Azovi tenger és a Kubán folyó környékére - (térképünkön Levédia) telepedett át. Itt a pontoszi hun birodalomhoz tartozva, a bizánci birodalom, görög gyarmatvárosok, valamint más, a kereszténységet keleti formájában felvevő népek (alánok, gótok) szomszédságában ismerhették meg a kereszténységet.
Az első konkrét adatot vannak, akik a legendák világába utalják, de mivel minden legendának igazság-magja van, jómagam megemlítésre méltónak tartom. Joánnész Málálász (+578) bizánci történész meséli el 18 kötetes Világtörténetében, hogy 527-ben vagy 528-ban a Krími félsziget keleti vidékén élő hun nép egyik vezére, Gordász Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Hazatérve tûzzel-vassal kezdte el Krisztus igájába téríteni a népét. Annak arany-bálványait beolvasztotta és bizánci pénzre cserélte fel. Alattvalói azonban - a pogány papok izgatására - fellázadtak ellene, megölték őt, és helyette testvérét, Mogyert (Muagerisz) választották meg uralkodónak. Mogyer megtámadta és lekaszabolta a boszporuszi helyőrséget. A bizánci császár bûntető-hadjárata csak nagy nehezen tudta Mogyert megverni és visszavonulásra kényszeríteni. Egyes tudósok a Gordas névben az ogurok nevét vélik felfedezni, akiknek az uralma alól a pogánysághoz ragaszkodó magyarok éppen ebben az időben kezdtek kiválni. Azzal is, hogy nem követték azokat az új hit felvevésében.[ 1 ]
Több hitelt érdemel a következő adat. A VI. századi örmény krónikákból az derül ki, hogy 523-ban az egyik örmény püspök, Quardusat (Theoklétosz) és papjai hét évig hirdették az evangéliumot itt, a hunok földjén lakó népek (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok és fehér-hunok) között. Sőt még a Szentírást is lefordították hun nyelvre. Munkájukat egy másik örmény püspök, Maq (Makariosz) folytatta, és olyan sikerrel, hogy egy korabeli görög utazó, Koszmasz Indikopleusztész, aki bejárta ezt a vidéket, azt írta 547-ben kiadott mûvében, a Keresztény Topográfiában: a hunok földjén nagyon sok templom, keresztény hívő és szerzetes, valamint több püspök van. őt igazolja az a tény, hogy I. Jusztinianosz bizánci császár (527-565) idejében a kazárok uralma alá került hunoknak és onoguroknak szervezett missziós püspökségeik voltak, és a püspökeik a magyar törzseknek is hirdették az evangéliumot.[ 2 ]
Egyes történészek szerint ennek a térítésnek a lecsapódása lenne a magyar rovásírás, amely tulajdonképpen a türk-kazár rovásírás görög betûkkel kiegészített változata.[ 3 ]
Mivel a hun népnév ekkor már gyûjtőnév volt, mára már nem tudjuk meghatározni, hogy melyik nép között mûködhettek az örmény misszionáriusok, és hogy melyik nyelvre fordította le a Szentírást Quardusat, vagy, hogy a görög térítők valóban a rovásírást használták fel az evangélium hirdetésére. Tény azonban, hogy ezeknek a kereszténységgel való első találkozásoknak az emléke a magyar hagyományokban nem maradt fenn.[ 4 ]
Mint ahogyan annak sem, hogy a VII-VIII. században, Etel-közben, a kazár birodalom alattvalóiként, a zsidó, sőt a mohamedán vallással is találkoztak. És bár a történelmi források egyértelmûen tanúsítják, hogy ezeknek a vallásoknak az alapigazságait megismerték, egyik mellett sem kötelezték el magukat.[ 5 ]
Megmaradtak régi hitük, a sámánizmus és a tengrizmus mellett.[ 6 ]
A IX. században, az orosz veszély elhárítására, akik már Konstantinápolyt ostromolták, III. Mikháél bizánci császár (842-867) szövetségre lépett a kazárokkal, akik hittérítőket is kértek. Erre a császár egy Tesszalonikából származó testvérpárt, a filozófus Cirillt (Kürillosz +869) és a szerzetes Metódot ( Methodiosz +885) küldte a kazárokhoz. A szlávok későbbi két nagy apostola, akiknek az életét most nem részletezem, azért fontos nekünk, mert ők is találkoztak az etelközi magyarokkal. Először Cirill 861-ben, mint a császár követe a Krím félszigeten, Cherszon környékén, ahol a vidéket magyar (ugri) katonák ellenőriztek. Cirill életének megírója erről a találkozásról ezt írja:
"Visszatérvén pedig a Filozófus a maga útjára. És amikor az elő óra imáit mondta, megtámadták őt az ugorok, farkasok módjára üvöltvén, meg akarták őt ölni. ő azonban nem ijedt meg és nem hagyta félbe az imádságát sem, csak egy Kürie eleiszont mondott, mert már befejezte az ájtatoskodást. Amazok pedig rátekintvén, Isten rendeléséből megszelídültek és elkezdtek hajlongani előtte. És meghallgatván intő szavait, elengedték őt egész kíséretével."[ 7 ]
Másodjára pedig Metód találkozott a magyarok egyik királyával, valahol az Al-Duna mentén 882 táján. Metód éppen Bizáncba utazott, hogy VIII. János pápa (872-882) megbízásából Photiosz pátriárkával (858-867, 877-886) a Róma és Konstantinápoly között megbomló egységről tanácskozzék. A magyar hadak pedig, amelyek 862 óta tûntek fel a térségben Rasztiszláv szláv fejedelemnek a meghívására, éppen portyázáson voltak. A XVI. századi Metód-legenda erről az eseményről a következőképpen számol be:
"Midőn pedig megérkezett (ti. Metód) a Duna tájékára, egy ugor király látni akarta őt. És bár egyesek azt mondták, hogy nem fog tőle baj nélkül megszabadulni, ő mégis elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetvén vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelte és megcsókolta őt és megajándékozván nagy ajándékokkal, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: Emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő atyám szent imáidban."
Külön említésre méltó, hogy a magyarok királya, akiben egyes történészeink a gyulát, vagy a harkát, mások pedig Árpád vezért (889-907) látják,[ 8 ] nagy tisztelettel fogadta őt, sőt arra kérte, hogy imádkozzék érte.[ 9 ] Ez arra utal, hogy ha nem is volt keresztény a király, de a keresztény vallást igen csak jól ismerte.
Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a magyarság ősei - görög hittérítők és a szomszédos népek (gótok - a IV. század óta keresztények /Wulfila püspök +383/, 670-től a magyarok szomszédai, mert Kuvrat bolgár fejedelem birodalma szétesett, népe a Balkánra vándorolt, a magyaroknak kazár felszólításra el kellett foglalniuk volt területüket/, alánok=jászok, VI. század óta keresztények, ugyanettől az időtől a magyarok szomszédai[ 10 ], a doroszi metropolita joghatósága alá tartozó missziós püspökeik a magyarok=onogurok között is térítettek) jóvoltából - már jóval a honfoglalás előtt állandó kapcsolatban voltak a kereszténységgel, helyesebben annak bizánci formájával. Maradandó hatást az azonban ez nem tett rá. Sőt a IX. században dúló sok háborúskodás, az ekkor kezdődő kalandozások, a megkezdett hittérítés megszakadása, valamint a hiányzó egyházi szervezet következtében - soraikban már nagyon kevés keresztényt lehetett találni. A kortársak - joggal - már teljesen pogányoknak tartották őket.
- A honfoglalás után.
Miután V. István pápa (885-891) Pannónia területén a Kocel szláv fejedelem által kezdeményezett, Cirill és Metód által folytatott szláv missziós kísérletet leállította, nehogy Kocel elszakadjon a német királytól,[ 11 ] Metódnak és tanítványainak menekülniük kellett. Metód előbb Bizáncba ment, majd visszatért Moráviába, ahol 885 áprilisában meghalt. Az utolsó sváb származású nyitrai püspök (Wiching) is elhagyta püspöki székét, és egyes források szerint már 893-ban Arnulf fejedelem kancelláriájában dolgozott.
Így alakult ki az a sajátos helyzet, hogy a Kárpát-medence nyugati részén - jóllehet a terület egyházilag a különböző püspökségek között pontosan fel volt osztva (a regensburgi püspökségé voltak a cseh-morva szélek, a passaui a Dunától északra a Kárpátokig gyakorolt joghatóságot, a salzburgi a Duna és a Dráva között a Rábáig, és az aquileai pátriárka a Drávától a Száváig birtokolt egy missziós körzetet) a honfoglalás idején keresztény egyházi szervezetről nem beszélhetünk. Természetesen léteztek bajorok és szlávok lakta helységek, ahol kisebb-nagyobb számban élt keresztény lakosság, de a magyarok közeledtének hírére ezek idegen papjai elmenekültek, csak néhány helybéli pap maradhatott minden központi irányítás nélkül.
A honfoglalás katonai és politikai akciója 896 és 900 között zajlott. A törzsek megtelepedése, vagyis a birtokba vett országrész felosztása és megszállása valamivel több időt vett igénybe. Mivel a magyarság nem ismerte az akkori keresztény világ doktrinális és hierarhikus megkötöttségeit, sem ideológiai, sem pedig politikai indítékai nem voltak arra, hogy a helyben talált népek vallási életébe beleavatkozzék. Nem is tette. A honfoglalás harci eseményei alatt, sőt után sem hallunk arról hírt a korabeli krónikákból, hogy keresztény híveket, püspököket, papokat, vagy szerzetesek végeztek volna ki, vagy öltek volna meg.
Sőt későbben, a kalandozások idején sem olvashatunk arról, hogy a rablásokat, vagy az emberek megölését vallási okok indokolták volna. Tudjuk, hogy a rabló hadjáratok nagy többsége - bár nem egyszer szerzési célból indult -, egy-egy nyugati fejedelem vagy főúr hívását követő katonai akció volt, amelyben a zsákmány benne foglaltatott a szerződésben. A krónikák beszámolója szerint noha a magyarok a kelyhekben és szentségtartókban talált szentostyát vagy az oltárra, vagy a földre hintették, a szentek csontjait pedig kiszórták az ereklyetartókból, csak azokat ölték meg, kivételes esetekben akik ezt akadályozták.[ 12 ] A legismertebb eset Szent Wiberada nővér halála a 892. évi Sankt Gallen-i kaland idején, akinél a kolostor elrejtett kincseit sejtették a magyarok.
Természetesen nem mindig volt ilyen végzetes a kalandozó magyarokkal való találkozás. Többen ismerik a fenti Sankt Gallen-i támadásról szóló leírásban a hátrahagyott együgyû Heribald testvér történetét. ő nem menekült el a többi szerzetessel együtt a magyarok jövetelének hírére. Azok nem is bántották őt, sőt velük együtt ehetett és ihatott. Hálálkodott is későbben, mikor szerzetestestvérei visszajöttek, és kijelentette, hogy soha olyan jól nem érezte magát, mint a magyarok társaságában.[ 13 ] (Noha figyelembe kell venni, hogy a magyarok a hibbant elméjûeket tisztelték!)
Ugyanilyen épületes Wikbert belga püspök találkozása Gembloux-ban az egyik kalandozó magyar csapattal 954-ben. Amikor a püspök értesült arról, hogy a fosztogató magyarok székvárosa felé közelednek, bátran kiment eléjük, soraikban talált még egy tolmácsot is, és szelídségre és bûnbánatra intette a garázdálkodókat. Azok megilletődve hallgatták végig, közülük többen megbánták nyilvánosan a bûneiket, néhányan meg is keresztelkedtek, mert az isteni kegyelem olyan erővel áradt a szentéletû püspök szavai nyomán. Valószínû, hogy a kései krónikás kissé már túloz. Az viszont tény, hogy a magyarok - a városi krónika szerint - itt és ekkor semmiféle "vadságot" nem követtek el... [ 14 ]
Összefoglalva: A nyugati kalandozások, valamint a helybéli szláv lakossággal való mintegy 60 esztendős együttélés során a magyarok nemcsak kifosztották a kolostorokat, hanem megismerték a szerzeteseket is, és fogoly papjaik nyilván megtanultak magyarul is (az előbb említett Sankt Gallen-i kaland idején is volt velük egy nyelvüket beszélő pap!), és ily módon valósabb képet kaptak a kereszténységről, illetve nyugatról. (Bozsóky Gerő Franciaországban élő ferences történész személyes élménye egy délfranciaországi bíróval, ahol ma is élnek a kalandozó magyarok ott ragadt ősei). Különösebb hatást azonban a nyugati kereszténység sem tett rájuk. Legalábbis egyelőre. Legfeljebb a talajt készítette elő a későbbi megkeresztelkedéshez.
2.2. Találkozás a keleti kereszténységgel
Mint láttuk, a magyarok már az V-VIII. században megismerték a kereszténység keleti formáját, és éppen a Bizánci Birodalom közelsége miatt. A történetet most onnan szeretném indítani, hogy 894-ben Szimeon bolgár cár (919-927) megtámadta a bizánci birodalmat. VI. Bölcs Leó császár (886-912) ezért a magyarokhoz fordult segítségért. Így jött létre a bizánci-magyar szövetség. A felmentő hadjárat során Bizánc úgy találta, hogy sikert sikerre halmozó magyar szövetségesei későbben veszélyesebbek lehetnek majd számára, mint maguk a bolgárok, ezért Árpád fejedelem háta mögött különbékét kötött a bolgárokkal. Ezután ez utóbbiak teljes erejükkel a magyarok ellen fordultak, majd szövetkezve a besenyőkkel, a magyarok etelközi szállásait feldúlták. Ez a katonai vereség vezette be a honfoglalást 896-ban.
Mivel Bizánc az egységes római birodalom egyedüli törvényes örökösének tekintette magát, és igényt tartott mindarra a területre, ami valaha is Rómához tartozott, magát a honfoglalást soha nem akarta jóváhagyni. El is küldte egy Gábriel nevû papját, hogy a magyar vezéreket a terület kiürítésére bírja, de azok nem engedelmeskedtek neki.[ 15 ]
A honfoglalás után mintegy 30 évig a magyarok - félve a bolgárokat - csak nyugat felé kalandoztak. A Balkán felé majd csak azután orientálódtak, miután 933-ban Merseburg mellett a szászoktól súlyos vereséget szenvedtek, és Szimeon bolgár cár 927-es halála után országa meggyengült. Hogy ne ismétlődjék meg a honfoglalást megelőző katasztrófa, a magyarok szövetséget kötöttek a besenyőkkel (932), és ennek következtében saját földjükön verték meg a bizánciakat, akiknek nemcsak hogy súlyos pénzen kellett megváltaniuk a békét, de el kellett tûrniük azt is, hogy mintegy 10 esztendeig a déli magyar törzsek évente vezessenek területükre rablóhadjáratokat.
Mivel azonban nem akartak a két nagyhatalom halálos ölelésébe kerülni, 943-ban öt évre szóló békét kötöttek VII. Konstantinosz (Porphürogennétosz) császár (912-959) Bizáncával. Ezt megpecsételendő, került sor 945 és 948 között Bulcsú harka és Tormás (Termacsu) herceg Bizáncba tett látogatására, ahol mindketten felvették a keresztséget, ünnepélyesen megkapták a patríciusi címet sok szép ajándékkal együtt. Amikor azonban visszatértek Magyarországra, Bulcsú minden ígéretét elfelejtette. Noha ez minden bizonnyal csak azért következett be, mert Bizánc nem fizette meg neki az évi adót, a bizánci krónikás keserûen meg is jegyezte, hogy "Bulcsú az Istennel való szövetséget megszegte".[ 16 ] Az őt kísérő Árpád-házi herceg, Tormás későbbi életviteléről nincs hírünk.
Pár évvel később, 948 és 950 közt a keleti végek ura, a valószínûleg Zombor nevû gyula is elment Bizáncba. A keresztséget is felvette, ő azonban már egy "térítő püspökkel" Hierotheosszal tért vissza birtokaira, akit Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka (933-956) "Turkia püspökévé" nevezett ki, így próbálva meg a maga joghatósága alá vonni Turkia területét. Hierotheosz Gyula udvarában élt, leányát, Saroltot és talán több udvari emberét is megkeresztelte, és jóllehet püspökségének hatásköre csak Gyula birtokaira és népeire terjedt ki, a Szkilitész történetíró szerinti komoly reményekkel induló missziót az idősebb gyula halála visszavetette, szellemi hatása az ország egész területére kiterjedhetett. Eredményeképpen Magyarországon több görög monostor is keletkezett: a veszprémvölgyi, a dunapetelei, a marosvári, az oroszlánosi, a visegrádi, a szávaszentdemeteri és a tihanyi.
Összefoglalásképpen azt kell mondanunk, hogy 896 és 973 között, amíg a magyarok a nyugati térítés számára hozzáférhetetlenek voltak, Bizánc fejtett ki közöttük missziós tevékenységet, különösen - a központi hatalom Árpád halála utáni erős meggyengülése miatt - az egyre nagyobb hatalommal rendelkező és a külpolitikát irányító hadnagyok között. A görög szerzetesek a térítés folyamán bolgár-szláv papok és szerzetesek közremûködését vették igénybe. Innen magyarázható a több ószláv eredetû keresztény szavunk.[ 17 ] A misszió sikerének tartósságát azonban, sőt egyáltalán azt, hogy a keleti kereszténység a magyarság történelmében valaha még fontos szerepet játszhasson a 958-ban ellenségesre forduló magyar-bizánci kapcsolatok hiúsították meg.
3. Miért választották a magyarság vezetői a nyugati kereszténységet?
A bizánci krónikás azt írja, hogy Zombor gyula halála után (960 körül) a bizánci birodalom háborús elkötelezettségei miatt "a pannon népet hitében megerősíteni nem tudta, és (ezeknek) saját nyelvükön írt könyveik még nem voltak. A görögök tétlenségét látva a latinok felkerekedtek Rómából, s a pannonokat, akiket ugroknak neveznek... könyveikkel és írásaikkal istentelen hitükre térítettek."[ 18 ]
A szûkszavú - már a nagy, 1054-es egyházszakadás után kelt - írás csak a tényt közli, vagyis azt, hogy a magyarság nem a keleti, hanem a nyugati kereszténységet vette fel. De hogy ez hogyan történt, azt nekünk kell kihámoznunk a korabeli eseményekből.
Ismét csak a közben kialakult történelmi helyzetből kell kiindulnunk. 955-ben bekövetkezett a kalandozó magyarság legnagyobb tragédiája: a Lech-mezei csatavesztés. Nyugat felé a kapu ezzel bezárult.
XII. János pápa (955-963) a Rómát fenyegető Berengár észak-itáliai király ellen segítségül hívta I. Ottó német királyt (936-962), akinek a segítség ellenében a régi római császári koronát helyezte kilátásba. Ottó be is vonult Rómába, ahol a pápa 962. február 2-án német-római császárrá koronázta. Mivel azonban egész Itália ura akart lenni, sőt a pápa szabadságát is korlátozni akarta, a pápa új szövetségesek után nézett. Így találta meg az utat Taksony fejedelemhez (947-972), aki egyik követén keresztül püspököt kért országa számára. Erre XII. János pápa egy Zakeus nevû papját szentelte Magyarország első püspökévé.
A politikai helyzet azonban egyre kedvezőtlenebb lett Taksony és népe között kezdődő nyugati misszó számára. Először is Ottó német-római császár (962-973) elfogatta Zakeus püspököt, aki így soha nem láthatta Magyarországot. A császár így fejezte ki, hogy őt a birodalmi egyház megvalósításának álma hajtja, amelyben a szomszédos országok uralkodóinak és népeinek csak alárendelt szerep juthat. Ezért missziósokat is ő, nem pedig a római pápa küld! Ugyanakkor letette XII. János pápát, helyette a maga emberét, VIII. Leót (963-965) emelve a pápai trónra. Ezután pedig, hogy kibéküljön Bizánccal, fia - a későbbi II. Ottó (973-983) - számára megkérte II. Niképhorosz Phokasz bizánci császár (963-969) leányának, Theophanunak a kezét. A házasság aztán 972. április 7-én, Húsvétkor a római Szent Péter bazilikában meg is köttetett.
Magyarország így az egyre növekvő Német-római és a Bizánci császárság közé ékelődött. A németek, akiket belviszály gyengített, szerencsére tizenöt éven keresztül nem tudták kiaknázni Lech-mezei győzelmüket (955), ekkor viszont az ország nyugati határát képező gyepüvonalról 970-ben elûzték a magyar határőröket, és őrgrófságokat szerveztek, a bizánciak pedig 971-ben meghódították Bolgáriát, ugyanezzel fenyegetve Magyarországot is.
Összefoglalva: A nyugati kereszténységgel való kapcsolatfelvétel gondolata tehát először Taksonyban fogalmazódott meg, és nem meggyőződésből, hanem politikai kényszerből. Taksony előtt példaként lebeghetett a rengeteg - Pannóniában letelepedett - sztyeppei nép elpusztulása a politikai és katonai bekerítés következtében. Belátta, hogy ha ebből a kutyaszorítóból nem talál kiutat, ez lesz népe sorsa is. A halál azonban meggátolta őt terve megvalósításában.
3.1. Géza fejedelem és a nyugati kereszténység
Külpolitikai vonalát fia, Géza (972-997) hûségesen követte. Géza fejedelem előtt, aki az erdélyi Gyula lányát, Saroltot vette el feleségül, és ez ekkorra már megszülte neki Vajk nevû fiát, világossá lett, hogy a magyarság törzsi-nemzetségi szervezete és eddigi zsákmányszerző háborúi pusztulásba taszítják a nemzetet. Ezért kemény kézzel letörte a törzsi hadnagyok függetlenségi kísérleteit. Majd ezután a szomszédos országokkal való megbékélésre, valamint az európai keresztény népek közösségébe való beilleszkedésre törekedett, amelynek az ára a kereszténység felvétele volt. A Nagy Legenda azt mondja erről, hogy "figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről, amelyet korábban nem kedvelt".
Amikor Géza fejedelem értesült a német-bizánci szövetségről, nem tétlenkedett, nem fontolgatott, erre nem is nagyon volt ideje, hanem azonnal üzenetet küldött I. Ottó császárhoz, megbékélést ajánlva fel neki és hittérítőket kérve tőle. Hogy miért nem fordult inkább Bizánchoz? Több szempontból is. Először is míg nyugat már elfelejthette a kalandozásokat, hisz már szinte húsz esztendeje nem vezetett magyar vezér arra csapatokat, Bizáncban mindössze két esztendeje volt az utolsó. Kelet felé a békét igen nehéz pénzen lehetett volna megvásárolni. Továbbá az sem lehetett Géza számára közömbös, hogy I. Joánnész Tzimiszkész bizánci császár (969-976) - mint láttuk - Bolgáriát 971-ben a birodalomhoz csatolta, Sőt, nem elégedett meg ennyivel, hanem fogságba hurcolta II. Borisz cárt és annak családját, megszüntetve az önálló bolgár pátriárchátust is. Végül ha Géza a központi hatalmat meg akarta erősíteni a kelet-déli hadnagyok ellen, akik Bizáncban keresztelkedtek meg, szövetségest csak nyugaton találhatott. [ 19 ]
I. Ottó annyira fontosnak tartotta Géza fejedelem kérését, hogy Sankt Gallenből, ahol éppen Itáliából való visszajöttében tartózkodott, elküldte Prunwart vagy más néven Brúnó nevû szerzetesét Gézához követségbe, aki - miután megkeresztelte magát a fejedelmet is[ 20 ] - meghívta őt a következő esztendőben Quedlinburgban tartandó nemzetközi értekezletre. Erre a keresztény fejedelmek értekezletére, amely 973. március 25-én vette kezdetét, - míg Ottó vazallusai (II. Boleszló cseh fejedelem, Harald dán király, Boleszló lengyel trónörökös személyesen vettek részt - Géza csak követeket küldött, így is kihangsúlyozva, hogy bár a kereszténységet közvetve a császártól kéri, országa függetlenségére féltékenyen vigyáz. Keresztény fejedelemnek tartja ugyan magát, de nem hûbérese a császárnak.
A térítést a nyugati végeken egy Wolfgang nevû einsiedelni bencés szerzetes kezdte meg, de mivel rövid idő után regensburgi püspökké nevezte ki a császár, ezért abba kellett hagynia munkáját. Utána a császár Brúnó verduni püspököt [ 21 ] bízta meg a munkával, akinek a passaui püspök, Pilgrim bocsátott rendelkezésére karantán-szláv nyelvet beszélő papokat. A magyarok közül ugyanis sokan ismerték ezt a nyelvet. I. Ottó császár halála (973) után azonban a nagy misszió megtorpant. Mivel a bajor herceg, Civakodó Henrik fellázadt II. (973-983) és III. Ottó császárok (983-1002) ellen, a hittérítők 974-ben elhagyták Magyarországot.
Mielőtt a végkövetkeztetést levonnánk, mint azt a többi fejezetek végén tettük, érdemes még egy kérdésnek utána mennünk: Mi indította még Géza fejedelmet a kereszténység fölvételében? Mindannyiunk előtt ismeretes Thietmar merseburgi püspök (975-1018) krónikájából származó történet, amely szerint Géza nemcsak az igaz Istennek, de a pogány isteneknek is mutatott be áldozatot. És amikor őt emiatt püspöke megrótta, azt válaszolta neki, hogy elég gazdag két istent szolgálni. Ma már tudjuk, hogy a történetet a későbbi krónikások színezték ki ennyire. Szándékuk ezzel ugyanis az volt, hogy a magyar nép megtérítését egyedül Szent István király érdeméül tûntessék fel. Ez utóbbi érdemét azonban egyáltalán nem kisebbíti az, ha elmondjuk, amint egyébként Szent István mindhárom legendája megemlít, nevezetesen hogy Géza fejedelem már fia születése előtt megkeresztelkedett. És noha népe megtérítésében eleinte erőszakot is használt, a Kis Legenda azt mondja róla, hogy későbben "megvilágosítva a Szentlélek kegyelmétől, felismerte az út és az élet világosságát s követve az evangéliumi tanítást, az igazság nyomába szegődött". [ 22 ] Sőt olyan egyházi énekünk is volt, amely Géza fejedelmet szentnek nevezte. [ 23 ]
Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy a magyar kereszténység történetében a nagy fordulópont Géza fejedelem uralkodása ideje alatt következett be, amikor Géza az ország érdekében, józan politikai megfontolás alapján belépett a nyugati keresztény népek nagy családjába. A politikai döntéséhez azonban későbben személyes hitét is csatolta. A térítés nagy munkáját német bencések kezdték meg előbb Wolfgang majd Brúnó vezetésével. Rövid idő múlva azonban el kellett hagyniuk Magyarországot. Térítő munkájukat 994-ben Szent Adalbert (+997) prágai püspök folytatta, de szintén csak rövid ideig.[ 24 ] Tanítványai - Radla, Anasztáz - majd Szent István király idejében jutottak nagyobb szerephez. A nép fejének keresztvíz alá tartásában azonban Géza fejedelemnek elévülhetetlen érdeme volt.
3.2. István király és a nyugati kereszténység
Géza fejedelem nagy mûvére azonban fia, Szent István király (997-1038) tette fel a koronát. Istvánt a legvalószínûbb feltevés szerint még Brúnó keresztelte meg valamikor a 970-es évek elején, és keresztény környezetben nőtt fel, hisz anyja, Sarolt keresztény volt, apja, Géza szintén megkeresztelkedett. Amikor apja halála után a trónra került, annak nyomdokain haladva a nyugati kapcsolatok elmélyítésére törekedett. Felismerte, hogy ha a keresztény Európában otthont akar teremteni népének, akkor népét meg kell szelídítenie, és ez csak a Krisztusi tanítás elfogadásával lehetséges. Azt akarta, hogy a magyarságot más - vallási - oldalról is megismerjék a nyugati népek.[ 25 ]
És ebben ő maga járt elől jó példával. 996-ban feleségül vette Gizella bajor hercegnőt, Civakodó Henrik bajor herceg lányát, akinek kíséretében újra német papok és szerzetesek jöttek Magyarországra. Így újra megkezdődött az országban a térítő munka. Ennek az előadásnak most nem témája a térítő munka részleteinek az ismertetése, legyen szabad azonban vele kapcsolatban annyit megjegyezni, hogy azt a király is teljes erejével támogatta. Ellentétben apjával, ő azonban nem alkalmazott erőszakot. Fölismerte azt, hogy az erőszak erőszakot szül. Népét tehát jól fel akarta készíteni arra, hogy az szívvel-lélekkel vegye magára Krisztus igáját. Ezért elhatározta, hogy egyházmegyéket hoz létre. Ezek aztán püspökeikkel, papjaikkal, szerzeteseikkel és szerzetesnőikkel mindenkit elérnek majd.
István király intézkedései teljesen megegyeztek a római Apostoli Szentszék szándékával. Így amikor a király követe, Anasztáz-Asztrik pécsváradi apát 1000-ben Rómából visszatért, nemcsak az egyházmegyék megszervezésére vonatkozó pápai jóváhagyást hozta II. Szilveszter pápától (999-1003), hanem - III. Ottó német-római császár (983-1002) beleegyezésével - a királyi koronát is. Ezzel Magyarország, amely hosszú ideig a nyugati kereszténység réme volt, annak szerves része lett. És nem is akármilyen, hanem független és egyenrangú része. Ottó császár ugyanis, a világvégét váró ezredforduló uralkodója, a régi római császárság visszaállításáról álmodozott. De őt egy olyan magasröptû állam-eszme fûtötte, amelyben a keresztény uralkodók politikailag nincsenek alávetve a császárnak, hanem együttesen, és Krisztus földi helytartójával, a pápával együtt egy egyetemes keresztény birodalmat képeznek.[ 26 ]
Amikor Szent István magát 1000 karácsonyán, vagy 1001 újév ünnepén Esztergomban Domonkos érsekkel megkoronáztatta, egy ilyen keresztény uralkodónak tudta magát, aki népének földi és égi boldogulásáért felelős. A koronázással hozta Európa népeinek tudomására, az új, keresztény magyar állam megalakulását, amely ezentúl a nyugati kereszténység szerves része, és hosszú ideig annak védelmezője volt.
Összefoglalásként: Tudjuk, hogy sok ingadozás és elhidegülés után Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi pátriárka (1043-1058) 1054. július 16-án kimondta a római pápával való teljes szakadást, és a XII. században Bizáncot mindazok az egyházak követték a szakadárságban, amelyek a konstantinápolyi pátriárka főségét fogadták el. Ha Géza fejedelem és István király véget nem vett a bizánci befolyásnak, a magyarság sorsa a szakadárság, az elbalkánizálódás, valamint az elszigetelődés lett volna.
A magyarságot ők ketten kötelezték el végleg a kereszténységnek, és ezzel nyugatnak is. Egy olyan kedvező politikai helyzetben, amelynek felismerése csak az ő karizmatikus egyéniségüknek volt a sajátja. Ezzel a lépéssel ők teremtették meg a ma már ezeréves keresztény Magyarország alapjait. Munkájukat pedig az a sok ismert és ismeretlen - zömében német - misszionárius segítette, akiknek a neve szintén aranybetûkkel van beírva történelemkönyveinkbe.
(írásbeliség, kultúra, politikai sors, gazdaság, stb.)
[ 1 ] Moravcsik Gyula, A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység, in: Szent István Emlékkönyv, I, 192-195.
[ 2 ] Vö. Róna-Tas András, Magyarság és kereszténység, in: Vigília 1999/11, 808-820, itt: 814.
[ 3 ] Vö. Györffy György, Bizánc szerepe a magyarok megtérésében, in: Kortárs 1975, II, 1788-1792.
[ 4 ] Vö. Moravcsik Gyula, A magyar történet bizánci forrásai, Budapest 1934, 30, 35, Moravcsik Gyula, A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység, in: Szent István Emlékkönyv, I, 188-189.
[ 5 ] Vö. Bozsóky Gerő, Az öreg isten árnyékában. A pogányságból a kereszténységig, in: Új Ember, LVI. évf. 1-2, 2000. január 2-9, 12.
[ 6 ] Erről a legújabb munkát l. Róna-Tas András, Magyarság és kereszténység, in: Vigília 1999/11, 808-820.
[ 7 ] Vö. Moravcsik Gyula, A Kyrillos-legenda magyar vonatkozású epizódjához, in: Ethnographia 39/1928, 108-109.
[ 8 ] Vö. Dümmerth Dezső, Az Árpádok nyomában, Budapest 1977, 115-117.
[ 9 ] Vö. Sági István, Szent Cirill és Metód életmûve a legújabb kutatások alapján, in: Vigília 1963, 592-601. Király Péter, A magyarok említése a Konstantin és Metód legendában, Budapest 1974.
[ 10 ] Vö. Róna-Tas András, Magyarság és kereszténység, in: Vigília 1999/11, 808-820, itt: 814-816.
[ 11 ] Vö. Luz, Pierre de, Histoire des papes, Paris 1960, 80-109.
[ 12 ] Vö. Bernard A., Tournus á travers les áges, Tournus 1908, Virey J., A propos de Saint Philibert de Tournus, in: Revue Mabillon, t. XII, 1992, 134-143.
[ 13 ] Vö. Johannes Duft, Die Ungarn in Sankt Gallen, Mittelalterlichen Quellen zur Geschichte des Ungarischen Volkes in der Sanktgallener Stiftsbibliothek, Zürich-Lindau-Konstanz 1957, Johannes Duft - Tibor Missura-Sipos, Die Ungarn in Sankt Gallen - Magyarok Szent Gallenben, Sankt Gallen 1992. Gombos, Albinus Franciscus, Catalogus Fontium historiae Hungariae, Budapest 1937-1938, 448-451.
[ 14 ] Vö. Vita Sancti Wickberti, in: MG. SS. VIII, 513-514.
[ 15 ] Vö. Bíborban született Konstantin, De administrando imperio, VIII.
[ 16 ] Vö. Kristó Gyula, A honfoglalás korának írott forrásai, Szeged 1995, 151-153, Moravcsik Gyula, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Budapest 1984, 85-86, Bíborban született Konstantin, De administrando imperio, VIII.
[ 17 ] Vö. H. Tóth Imre, Cirill és Metód a Kárpát-medencében, in: Vigília 1999/ 11, 821-826, Dr. Pirigyi István, A magyarországi görögkatolikusok története, Nyíregyháza 1990, 18-21.
[ 18 ] Vö. Györffy György, Bizánc szerepe a magyarok megtérésében, in: Kortárs 1975, II, 1788-1792.
[ 19 ] Vö. Dümmerth Dezső, Az Árpádok nyomában, Budapest 1977, 128.
[ 20 ] Vö. Dr. Szántó Konrád, A katolikus egyház története, Budapest 1983, I, 311.
[ 21 ] Vö. Gabriel Adriányi, Der Eintritt Ungarns in die christlich-abendländische Völkergemeinschaft, in: Ungarn Jahrbuch, Band 6, 1974-1975, 24-37, itt 27.
[ 22 ] Vö. Árpád-kori legendák és intelmek, (ford. Csóka J. Gáspár, Érszegi Géza, Kurucz Ágnes, Szabó Flóris) Budapest 1983, 17, 24, 35.
[ 23 ] Vö. Györffy György, István király és mûve, Budapest 1977, 93.
[ 24 ] Vö. Szegfû László, Pogányság és kereszténység, in: Vigília 1999/11, 827-838, itt: 836-837.
[ 25 ] Vö. Bozsóky Gerő, Az öreg isten árnyékában. A pogányságból a kereszténységig, in: Új Ember, LVI. évf. 1-2, 2000. január 2-9, 12.
[ 26 ] Vö. Thomas von Bogyay, Stephanus Rex, Wien - München 1975, 25.
| MIT ADOTT A KERESZTÉNYSÉG A MAGYARSÁGNAK? |
További előadások:
Elmer István kultúrtörténész, Budapest
II. Jeles személyiségeket (írók, költôk, államférfiak).
Dr. Kálmán Attila, a pápai ref.kollégium igazgatója, Pápa
Gémes István, evangélikus lelkész, Stuttgart