Capita Selecta (18)
|
Capita Selecta
|
|
|
Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye
Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója kapcsán (Kecskemét,1882. - Budapest,1967.) méltóbb megemlékezést aligha adhatnánk közre, mint Nádasi Alfonz OSB "Kodály a nemzetnevelő" cikkét, mely először az IGEN katolikus folyóiratban jelent meg.
Kodály, a nemzetnevelő
"...még hallottam ama híres Orlandus énekkara zengését, melyre, azt hinnéd,
mennyek kapui nyíltak meg, és onnan angyalok...
Kinek dedicáljam ez munkátskámat?
Neked ajánlom kedves Nemzetem, légyen tengernyi bajodban
egy csekély vigasztalással többed."
Kodály Zoltán
|
Ritka, ha valakit megillet ez az elnevezés. De ha bizonyítja életével, műveivel ennek jogosságát, kénytelen elismerni az is, aki egyébként azt mondja "nem szeretem" a zenéjét. Éppen itt van a buktató a cím és a személy között. Esztétikai közegben működő ember sokkal nehezebben vívja ki magának az elismerést, mint a tudomány bármely területén kutató, fölfedező, ahol fizikai mérce adja meg az eredményt. De ez a mérce a szakmabelieknek lehet nevelője, nem pedig az egész nemzetnek.
Kodály olyan sokrétű területen működött egész életében, hogy a legkételkedőbb ember is kénytelen volt elismerni, hogy az egyes területek elvezetnek egymáshoz. Így mintegy hatvan esztendőn át hangoztatott elvei, akár zenében, akár előadásokban vagy cikkekben; akár feleletekben, lassan átittták a társadalom minden rétegét, évtizedeken át eljutottak az ország egész területére. Ennek eredménye az lett, hogy valamilyen címen sok ember találkozott nevével, illetve nevén át elveivel.
Az egyes társadalmi réteg statikusan fölfogott tagjai más vonatkozásban egymással találkoztak. Ez pedig a vallás gyakorlása. Ahogyan a zenetudományban hirdette esztétikai ítéleteit, ugyanúgy kitágította mindezt a katolikus és protestáns liturgiára; sőt még a zsinagógára is. A közismert nagy katolikus templomok liturgiájában éppúgy elmerült, mint egy kis kápolna szegényes adottságaiban. A prostáns istentisztelet látszólag eltérő rendje ugyanúgy megláttatta vele a valamikori egység követelte rendet pap és kántor részéről. A zsinagóga hangzásában éppen úgy kihallotta az évezredek zenei gyökereit. De valamennyiben élesen fájlalta és bírálta az ősöktől eltérő, a könnyen hatást elérő stilisztikai, retorikai, poétikai lazulást, sőt cserbenhagyást a papok részéről, mint ahogyan a mise vagy istentisztelet esztétikai kidolgozásában föllelhető pongyolaságokat a kántoroktól.
Évtizedeken át lehetett tapasztalni nála, hogy micsoda azonosuló képessége volt a liturgia legmélyebb rétegeinek, dogmatikus mélységeinek megértésében. Mivel zseni volt,természetesen élt benne a múlt és a jelen párhuzamban jelentkező látása, egysége. Ugyanakkor utazásai során látott azonos jelenségek azonnal egybevetést eredményeztek nála a magyar megnyilvánuló hitmegvallással.
A két világháború között dúló, sokszor szégyenletes ellentét a vallások képviselői között új arculatát ismertette meg, amikor csak a békítés, a megértés, az "ad fontes (=vissza a forrásokig), visszatérés volt állandó kívánalma. Ha saját magát nem találta alkalmasnak, hogy beszéljen valakivel, mindig megtalálta arra az alkalmas embert(közvetlenül vagy közvetve), hogy eljusson szinte könyörgő vélemémnye a megfelelő személyhez.
Aki mindig csak népben, nemzetben gondolkodott, nem vonhatta ki magát a napi politikából. De csak akkor, ha észrevette, hogy az egész országra vonatkozik valamilyen téma. Egyébként a politikai megnyilatkozásoknál volt a legtöbb csalódása. Hiszen a keletkező jelenségekre mindig volt egy-egy gondolata baráti körben, szakmai társaságban, a tudományos Akadémián stb. Ez a terület eredményezte számára, hogy legtöbb ellenfele itt termett. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: Mihelyst valami új jelenség bukkant fel, szemléletének átfogó képessége rögtön fölismerte benne az egész nemzetre vonatkozó építő vagy romboló hatását. Mivel beszélő társai sokszor csalódtak első ítéletükben, de ezt szégyellték mmegvallani későbben Kodály előtt, sajnos, fenntartották első, helytelen állásfoglalásukat. Mivel a hirtelen ítéletű, helytelen következtetésű emberek rögtön továbbadták pl. pártjukban az elhangzott félelmet; hiába lett igaza (sokszor csak évek múlva), megmaradt a pillanatnyi eredmény az ő javukra, de később a nemzet kárára.
Ha ez a terület a makrokozmosz, ugyanez volt tapasztalhatóa mikrokozmoszban, vagyis az egyes emberek működésének megítélésében. Kodály nem az életben elért eredmény alapján becsült vagy mellőzött embereket, hanem a fölismert, gyakran csak alig észrevehető tulajdonságok alapján. Ez különösen tanítványainál jelenült meg. Nem egynél saját szülei sem vették észre a kiváló tulajdonságot és embertelennek tartották azt a tempót, amelyet rámért látszólag az illetőre. Pedig csak a benne rejlő tehetséget akarta láttatni. Két eredmény született: Volt, aki egész életében hálás volt, hogy rádöbbentette képességére; volt, aki egész életében tragikusan viselte a csalódást, hogy nem hitt a mesterének.
Logikai szempontból ez vitte vissza a többször hangoztatott elvéhez: 'ad fontes'. Ebben az esetben azt jelentette számára: vissza kell menni, hogy a minden gyermekben rejtőzködő tehetséget éppen tehetségének megfelelően "elővarázsolja". Gyötrődő gondolkodásában a legmerészebb következtetést vonta le: ez a'varázsolás' kitágítja az agy működésének pihenő részeit is, és mérhető eredményben, de jellemformáló folyamatban kiterjed az egész emberre, és ezáltal a többi tantárgyra is.
Az első esztendők nehezen indultak. De Kodály a zsenikre jellemző makacs kitartással tovább tárgyalt. Ahol az ő elvei szerint tanítottak, nem pedig sztárképzés alapján, ott az redmény fényesen igazolta. Ez fölkeltette a világ figyelmét, hiszen azonnal aggódtak a vezető pedagógusok, látva a bomlófélben levő esztétikai nevelés káros hatását. Ahol nem volt eredmény, kiderült, hogy nem a módszer a hibás, hanem az, aki helytelenül alkalmazta.
(Az nem az ő személyéhez tartozik, hogy napjainkban sok helyen megtagadják ebbeli igazát, hogy igazolni próbálják a magyar pedagógia e területén tapasztalható lazulását).
Ez a gondolat magával hozta azt a logikus következtetést, vajon mi az a legfiatalabb kor, amelyik már alkalmas ennek a módszernek gyakorlására. Itt fölmerült a pedagógusokban a kételkedés, óvodásokat nem terel-e félre gyermekgondolkodásukban ilyen módszer. A tisztán látók biztonságával merte vállani a felelősséget. Még nagyobb nevelési érzékkel megáldott pedagógusokat kellett keresni, hogy kisiklás nélkül lehessen belefogni. Ismét neki lett igaza. -Ennek tréfás maximuma lett, mikor azt hirdette, hogy a szülés előtt kilenc hónappal kell kezdeni a gyermek zenei nevelését.
Tanítványai megkérdezték, mi vitte erre a következtetésre. Gondolkodásának logikája kristálytiszta volt: ha évezreden át a szülő hagyományozta át a népdalt és a népmesét; a szobrászatban az azonos motívumokat, miért ne lehetne felújítani a génekben rejlő szunnyadó tehetséget, utánozva az ősöket. Az összeházasodás ugyan alaposan megváltoztatta a képletet, de ismerve az elmúlt évezredet (és előtte az ismeretlen évezredeket), kell lenni annyi variációnak, mely megmutatja, helyes -e a föltételezés. Helyes volt! Bámulatosan kitágult a lehetőség, noha összehasonlíthatatlanaul nehezebb volt a módszer alkalmazása, mint bárhol.
Honnan eredt ez a szemlélet? Öntudatos és öntudatlan forrásokból. Az első, az édesanya tudatos nevelése, a gyermek legfiatalabb korától. Ennek a nevelésnek alapja kiejezetten vallásos volt. Ami Istenre vonatkozó részét illeti, ahogyan felnőtt korában ismételten beszélt róla, a természetes továbbadás volt a mindennapi erkölcsi kötelesség teljesítésnek. Ez nem magyarázatban nyilvánult meg, hanem a nagyon szeretett édesanya "utánzásában", aki a hároméves gyermneknél észrevette a határozott zenei tehetség nyiladozását. Ugyanúgy megtalálta a fejlesztést vallási téren is. Ahogyan a zenei nevelés tudatosítása abban állt, hogy a gyermek minden kis eredményt bemutatott a családnak, ezzel örömet szerezve mindenkinek, ugyanúgy tette a napi imádkozás természetes beillesztését a mindennapi életbe. De ugyanígy is a nyiladozó ész kérdéseire válaszolni is, még ha a szent liturgia föl nem fogott szaváról szólt a kérdés. Itt már az édesapára volt szükség a latin nyelv miatt. (Nem hiába volt a győri bencés gimnázium jelesen érettségizett tanulója), aki férfikorában tudatosan megtartotta hitét, és gyakorló katolikus maradt. Ő beosztott embereivel tette mindazt, aminek elmesélése erősítette a növekvő gyermekben, hogy a vallásos élet elképzelhetetlen mások segítése nélkül.
Ehhez járult két orsolyita nagynéninek napi imája a már háromra szaporodott gyermekekért. Ez az ima érdekes vetületű lett később, mikor a gimnazista gyerek elhatározta, hogy muzsikus akar lenni. Az akkori fölfogáasnak megfelelően az édesanyában erős lett a félelem, hogy gyermeke nem tud megélni ilyen pályán. Ahogyan Kodály elmondta, a nagynénik most átkapcsoltak könyörgésükkel arra, hogy vagy olyan kiváló muzsikus legyen, akit elismer az egész világ, vagy tegyen le tervéről.
Harmadik forrás is erősítette ezt a két ősforrást. Mikor elkerült a nagyszombati, egykor bencés; majd érseki gimnáziumba Galántáról, már a tízéves gyermek különös módon adta tanújelét segítőkészségének. A tót gyermekek nagyon zavarban voltak, mikor oddakerültek, mert egyik-másik alig tudott magyarul. Hogy többet segíthessen nekik napi munkájukban, megtanult tótul. Ezzel csökkentette beilleszkedési idejüket.
Tanárai olyan hatással voltak rá, hogy azt csak azzal tudta meghálálni, hogy az órákon kívül, minden diákcsoportban részt vett. Különösen, ha azzal másokat bevonhatott a közös munkába.
Így lett a legbensőbb kapcsolata Toldi Bélával, a hittanárral, aki egyúttal az ének- és zenekar vezetője volt. Kevés emberről beszélt olyan meghatottan, hálával még öreg napjaiban is, mint róla. Szinte mindannyiszor megemlítette, mikor kiváló pedagógusokról esett szó. Vagy ha negatív hangvételű volt a beszélgetés tanárról, az volt meghatott hozzászólása: bezzeg nem ilyen volt Toldi...
Apja még ebben a korban is figyelmeztette saját példájával a hálára, mikor elvitte fiát a bencés apátságokba, ahol nyugalomban éltek egykori tanárai. Célja az volt, személy szerint is megismertesse azokat, akik őt és társait kettős fókusz körül nevelték: vallásos szemléletben és bátor hazafiságban.
Ezek voltsak a fő összetevői annak a jellemnek, mely kész emberként vállalta a labilis muzsikuspályát. De hogy szülei és nénjei aggodalmát eloszlassa, a Zeneakadémián kívül beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre is, magyar és német szakra. Mindkettőt kitűnő eredménnyel végezte el. De a végső tanulásidőben volt még egy jellemző cselekedete. Elégedetlen volt önmagával, mert nem kapott annyit az Akadémián, azért még egy évig tovább tanult.
Akkor már kirajzolódott nála valami sejtés arról a világról, mely betöltötte egész életét. Testben, szellemben, lélekben megerősödve 1905-ben megkezdte annak a világnak fölkutatását, melyet pár karcolatban ismert (viaszhengerek a Néprajzi Múzeumban). De csak addig tapasztalt ráérző adományával találta meg az utat hozzájuk. Itt is érvényesült ifjúságában megtanult Szentírás szemléletű mondás: akit Isten fölvilágosít a helyes célról, megvilágítja az odavezető utat is.
De az Isten arról nem biztosít, hogy a célhoz veztő utat perzsaszőnyegen tehetjük meg. Neki is göröngyös volt az útja. De annál nagyobb lelki-szellemi öröme volt, minél világosabban látta, hogy a göröngyös út is helyes célú út. Lassan már összesítette a végső tennivalókat. A pedagógia, a minisztériumok örök küzdelme, hiszen német zenei rabláncon nevelődött emberek döntöttek olyan világról, melyről fogalmuk sem volt. Mégis sikerült Kodálynak... hogyan? A magányos harcosok egyéni küzdelmeinek összesítésével.
Legnagyobb hatású a jövőben sem befejezhető művének a megléte: a Néprajzi Kutató Intészet működése, mely világszínvonalon folytatja az ö megkezdett munkáját: a vallásos kincs területén az ősforrás kutatásának, a gregoriánnak ismertetését lemezek kiadásásval, irodalmi művek megjelentetésével, saját bemutatóikkal. Másik területe a népzene, máig is újabb kincseket rejtő elemzése, rendszerezése, közkinccsé tétele, az előbbivel azonos színvonalon. Természetesen, a műfajának megfelelő elkülönülésben.
Sok elemzés látott már már napvilágot műveiről. Mi most csak egy-két megvilágított területről vegyünk példát, jelezve, hogy nem véletlen a szövegmegválasztás. Nem véletlen az idő, amikor megszületet a mű.
Psalmus Hungaricus. Kecskeméti Végh Mihály református lelkész zsoltárparafrázisa. Műfaja szerint mindkét szemlélet pontosan kielemezhető belőle. Maga a zsoltár biztosítja a szöveget. De mivel parafrázis, pontosan követi a magyar közélet hangulatát, mely a tragikus mélységtől az Istenhez fohászkodásig, vallásossága ellenére is, felöleli az ember érzelmi világában annak megvallását, hogy gyarlóságunk miatt küszködünk az Istennel. De erő kell ahhoz, hogy elismerjük, és a mennyei Atyához meneküljünk, mint egyetlen személyhez és nemzeti megmentőnkhöz.
Kodály híres arról is, hogy a mondat főhangsúlyát még a kevéssé muzsikus fül számára is érzékelhetővé teszi. Az egyszerű mondattól az előkészítő mellékmondatig, a levezető megnyugvásig, mindenfajta megtalálható benne.
-Egyik munkatársának kérdésére, mikor alakult ki benne ez ennyire öntudatosan, az volt a válasza: "magyarul hallok és gregoriánt is tanultam. Mindegyikben kihallom a helyes felépítést. Az egyeikben a magyar nép ízes beszédét, a másikban a világot átfogó klasszikus kultúrát hallom".
Azt hiszem, ennél egyszerűbben nehéz kifejezni a műnek szerkezeti alapjait.
Te Deum. Ami a Psalmusban sokrétűséget ad magyarul, ugyanaz megtalálható itt latinul. Annál is inkább, mert a gregorián lelkiséget még akkor tanulmányozta élő művek hallgatásával Európa székesegyházaiban és bencés kolostoraiban, amelyekről az akkor híradás szerint a leghelyesebben éneklik a szent liturgia énekműveit. Mivel a szöveget a legmélyebben ismerte, könnyen meghallotta benne a logikus építkezés aranyszabályait. - Többször felmerül, hogy a Te Deum nem egyházi mű! Akkor micsoda? Aki ezt állítja, csak felületesen ismeri a szöveget és a szöveg helyét mondatokra bontva a liturgiának misén kívüli alkalamazásában.
Érdemes elemezni dallamát és elképzelni a szöveg helyét a vallásos gyakorlatokban, a helyet és körülményt,, melynek átélése nélkül kapunk ugyan esztétikai hatást, de teljes értékelést nem. Éppen azért nem, mert hiányzik belőlünk az Istenhez kapcsolódó lélek életmegnyilvánulása.
Ugyanígy elemezhetnénk más vallású testvéreinknek írt műveit, melyekben éppen ilyen ,mély átélés jelenik meg, mint a kifejezetten katolikus egyházi művekben. Mi más ez, mint az ősi gondolat kifejezése: Anima naturaliter Christiana = A lélek természete szeringt krisztusi, azaz Ő a megvalósulás. Még az Ószövetségi ihletettségű műveiben is ezt ismerik fel a tárgyilagos hallgatók.
Tehát nem túlzott a cím, mikor még az egyházi műveiben is tekintettel van az egész országra; a különböző vallású közösségekre. Szívesen tett eleget olyan fölkérésnek, mely az illető közösséget megerősítette összetartozásában, a saját liturgiája szerint.
Kifejezetten más kategóriájú művek közül említsük meg a Páva-variációt. Éppem azért, mert ez is kifejezi a zseni gondolkodási világát. Időben és távolságban föltételezett gondolataira nem várt azonnali választ. Mindig türelmesen várt annak biztos tudatában, hogy egyszer majd a kételkedők is hisznek. Néha meglepően megkapta minden előzmény nélkül. Az ilyen mindig megerősítette abban a gondolatban, hogy a göröngyös úton csak azért nem látott meg valamit, mert az a szakasz nem volt jól megvilágítva.
Aztán valakitől megjött az isteni fény, és minden vitát eldöntött.
Ilyen volt a következő is: Moszkvában előadta a Páva-variációt. Egy ember bemegy hozzá tolmáccsal a művészszobába. Remegő hangon mondja:
Maestro, nagyon boldog vagyok, hogy azt a népdalt dolgozta fel, amit a rokonnépek között gyűjtöttem.
- Hol gyűjtötte? - Megmondta a helyet.
- Mikor? - Most nemrégiben.
- Én pedig 1500 kilométerre nyugatra jóval előbb találtam.
Íme, egy példa a sok közül, hogy az összetartozás még évezredek múlva is él annak ellenére, hogy egy törzs elválik a másiktól. De a legmélyebb réteg mindig kibírva valahol, valakiben megmarad.
Így válogatta össze a magyar gyerekek számára a népdalokat is. Így vállakozott egy-egy szövegírónak versét megzenésíteni. De csak akkor, ha akár kifejezetten, akár kielemezhetően benne volt minden magyar gyermek.
Egész életében szerelmese volt a klasszika-filológiának. A magyar műveltség legmélyebb rétegeinél sem mulasztotta el egy-egy szóval jelezni a kettő összefüggését. Még ha ez az együvétartozás csak a saját véleménye volt is. Erre mutatunk be néhány példát: a határtalanság időben és térben itt látszott meg leginkább. Körülbelül Krisztus előtt ezertől a Krisztus utáni második évezred közepéig átfogta az európai műveltség alapjául szolgáló műveket. Hihetetlen gyorsan olvasott, és tartotta meg emlékezetében az elveket, véleményeket, eseményeket, leírásokat.
Ez eredményezte azt a tulajdonságát, hogy szövegolvasásnál és elemzésnél váratlanul olyan összefüggést látott, mely meghökkentette a hallgatót.
Ha valmit olvasott, lehetőleg eredetiben tette. A görögnél és latinnál mindig így volt. Imádkozásnál szintén. A magyar fordítást csak akkor nézte meg, ha valamire kíváncsi volt. Jellemző, hogy Krisztus követésénél is a Pázmányig visszavezethető volt a legszebb magyar nyelvű.
Az egyházi írók közül Szent Pál volt a legtöbbször visszatérő példa. Pedig nehezen szokott hozzá. Aiszkhülosz Agamemnonjánál egyik kórus közepén mondja: el kell ismernem, hogy kevés hozzá hasonló van. Utód nélkül volt, mégis mennyi utóda van. Más helyen csak annyit mondott: Végh Mihály.
Aranyszájú Szent János, Khrüszosztomosz ugyanez volt az egyházatyák közül. Ő volt a "kedvenc". Nem csak elvében, stílusában, hanem népéért szenvedett élete miatt is. Egyik prédikációjánál csak annyit mondott: mint Széchenyi.
Általában, ha talált magyar megfelelőt, azzal azonosította a szerzőt.
Antigonéban annyi magyarázatot fűzött a magyar nő jellemrajzához, mely megérdemelne újabb ismertetést. Megjegyzéseit még rajzzal is ki lehetne fejezni, mert a legtöbbet azok között találta, akiknél gyűjtött, tehát a magyar parasztok között. Ők alkották a magyar nép alapját. Aztán mint a gulánál, mindig kevesebbedet a számunk. Végül a királyi családoknál vissza kellett menni egészen az Árpád-háziakhoz, hogy megtartó erejű, évszázadokra hatással levőket találjon.
Xenophón: Anabaszisz -Felvonulás. Egyik jelenetében csak annyit szólt közbe, a túlerőben lévő perzsák elleni harcban, és az egyes vezetők, sőt beosztottak rajzánál: Nem sokaság, hanem lélek...
Hérodotosz válogatásánál: Mohács, Mátyás életének vége.
Platónt diákkora óta nagyon becsülte. Logikáját összekapcsolta Szókrátészével. Azután meglepetésül folytatta: És Szent Ágoston.
Ez az utóbbi hármasság állandóan visszatérő volt életében. A sokrétű jellemrajz, a tréfás hangtól a legmélyebb bölcsességig, minden megtalálható valamelyikben.
A vallás és a hitvallás egész életében foglalkoztatta. Hogy kevesen tudták, ez természetes volt nála. Önmagáról csak tudományos és művészeti kérdésekben, valamint az egész országot érintő témák váltottak ki véleményt vagy feleletet. Hitével kapcsolatban csak jelenléte bizonyított, de véleménye nem. Vagy csak legritkább esetben. A szentmisén kívül ilyen volt Sík Sándor aranymiséjénél vagy ravatalánál.
Felesége haldoklásakor térdenállva hangosan imádkozta a Requiem offertóriumát, fölajánlását; akkor is latinul, de egyéni fogalmazással: Szent Mihály, vezesd be őt, Emiliát, az örök életbe.
Ha összegezni lehet az egyházi és világi személyeket, nyugodtan meg lehet állapítani, hogy hosszú élete alatt nem maradt ki egyetlen olyan elme, aki ne lett volna nagy hatással volna saját hazáján át Európa műveltségi szintjének emelésében. A világirodalomban Rotterdami Erazmusig, a magyarok közül Szent Istvántól Pázmányig. Mellettük Zrínyi, Széchenyi. De becsülte kortársai közül is azokat, akik az őhozzá hasonló utut kitaposták, és nyomukban igyekeztek.
Epilógus:
Amennyire fölöslegesnek tartotta sok helyen, hogy beszéddel köszönje meg az üdvözlést, annyira sohasem hagyta el, ha az ifjúsághoz vitték. Mindig beszéddel, intelmekkel beszélt hozzájuk.
Rövid ismertetésünk még rövidebb összefoglalását adta, mikor meglátogatta a győri bencés gimnáziumot: a tanulók nevében egyik fiú köszöntötte. Felelete így szólt: mig odadkinn még a gondolkozást is egyetlen irányba akarják terelni, itt, jól tudom, megmarad az évezredeket átfogó és soha meg nem változó irányba terelés: a görög-latin klasszikus gondolkodás az ókorból és a keresztény, krisztusi eszme a gondolkodásban. Ezek nem párhuzamosak, egymásba fonódottak. Kialakítják a cáfolhatatlan gondolkodás alapját: a hit tudatos megvallását és a magyar haza tudatos szolgálatát. A tudatos azt jelenti, hogy magatokévá teszitek tanáraitok időt álló tanítását, a magyar ezer évet.
Enélkül nincs magyar nevelés!
A Kodály emlékévhez tartozik, hogy a Magyar Posta Kodály Zoltán születésének 125. évfordulója alkalmából emnlékbélyeget adott ki:
|
|