Évfordulók (33)
Barabás Miklós festőművész halálának
110 évfordulójára (1810-1898)
"Együtt küzdöttél az egész hazával,
Ecsettel kézben és szivedben lánggal,
És hogy csodálják késő unokák:
Megfested korod arcképcsarnokát."
Reviczky Gyula írta e méltató, szép sorokat 1883-ban, abból az alkalomból, hogy Barabás Miklóst kitüntették a vaskorona-renddel. S valóban ezen pár sor is elegendő arra, hogy méltóképpen, hűen jellemezzük a magyar festészet úttörő mesterét, aki elsőként élt meg művészi hivatásából és indította el a nemzeti művészet kibontakozását. Abban a korban, amikor pályáján elindult, s ez a XIX. század eleje, hazánkban még nem volt képzőművészeti akadémia. (Bécsnek már 1692-től). Ahhoz, hogy valaki tehetségét kifejlessze, továbbképezze külföldre kellett mennie tanulni. S miután ez a lehetőség sem adatott meg mindenkinek, így sok magyar tehetség veszett el, vagy úgy, hogy elhódította őket a külföldi érvényesülés és siker lehetősége.
Gróf Batthány Lajos
|
Barabás Miklós viszont hosszú életének egészét, igazán rövid megszakításokkal, Magyarországon töltötte, és gazdag alkotó munkásságával gyarapította a magyar művészetet. Nem mintha nem csábították volna jó és kecsegtető ajánlatokkal (olasz és orosz területről), ő hűséges festőkrónikása lett, méghozzá magas színvonalon, a magyar művészettörténetnek.
Ez a belső indíttatásból fakadó cselekedet azért olyan nagyfontosságú és nagyértékű nála, mert addig szinte egyedurakodó volt az osztrák művészet hazánkban. Nagy megrendelések túlnyomóan a bécsi arcképfestőknek jutottak, és ez nemcsak anyagi veszteséget jelentett az országnak, de erkölcsi hatásában sem volt kisebb mértékű. Ezt az egyeduralmat bontotta meg Barabás Miklós, aki fiatalon robbant be az arcképfestészet világába, és vette át a magyar megrendeléseket úgy, hogy neve, híre tovább terjedt az országhatárokon túl is.
Ha összegezni akarnánk műveinek számát azt több ezerre lehetne becsülni. Hiszen pályafutásának 50 éves évfordulóján (1877-ben) csak 5000 ezret is meghaladó volt kiállított műveinek száma.
Életútja Erdélyből indult. 1810. február 10-én született Kézdimárkosfalván, régi nemesi székely családból. Amikor szülei elváltak, a magára maradt fiatal fiú a nagyenyedi kollégiumba került. Az arcképfestést már korán elkezdte, 18 éves korától honoráriumot is kapott érte. Igazi tanítómesterei nem voltak Erdélyben. Nagyszebenben Neuhauser rajztanára, Fügernek kőnyomatú múzsáit másoltatta vele.
Bittó Istvánné
|
Kolozsvárott tanulta meg az olajfestékek keverését, és Barra Gábor kőnyomdásztól kapott csiszolt köveken maga tanulta ki a litográfia technikáját, melyet később is művelt egészen magas művészi színvonalon. Tulajdonképpen autodidakta módon fejlesztette ki tehetségét, mind az arcképfestés, a miniaturák, valamint a litográfia területén. Hogy mégis tovább képezze magát Bécsbe ment, ahol 1829. szeptemberétől 1830. július hó végéig tartózkodott, és a bécsi akadémián tanult J.Ender növendékeként. Két bécsi művész volt különösen nagy hatással rá, Danhauser és Waldmüller.
Ö nem kísérletezett az új irányzatokkal, hanem megmaradt az arcképfestés művészeténél és azt akarta tökéletesíteni. Bár akvarelljei, rajzai közül, melyeket a Szépművészeti Múzeumban őriznek tőle, igazi remekművek is találhatók, hírnevét mégis az arcképfestészettel alapozta meg.
A kor nagyjainak arcképével, de a polgárokéival is olyan történelmi dokumentációt hozott létre, amelyek felbecsülhetetlenek. Hogy csak a leghíresebbeket nevezzük meg: gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, gróf Batthány Lajos, Petőfi Sándor, Teleki László stb. Legismertebb talán mégis Bittó Istvánné arcképe 1874-ből a Magyar Nemzeti Galériában.
Vásárra menő román család
|
1831-től Bukarestben dolgozott, ahol sok megrendelést kapott. A megszálló orosz sereg vezéreit, a román előkelőséget festette le, és közkedvelt arcképfestővé vált. "A román család hazatérése" című életképe például nem csupán szép festmény, de történelmi értéke és felhasználtsága is sokrétű. Munkáinak honoráriumából tudta fedezni az 1834-35-i olaszországi tanulmányútját, mely szintén nem tartott egy évnél tovább. Nagy hatást gyakorolt rá itt a színek gazdagsága, pompázatossága. Velencében másolta le Veronese "Európa elrablása" c. képét, mellyel 1835-ben Pesten nagy sikert aratott. De nagy munkakedvvel dolgozott egyéb alkotásokon is. Velencei tartózkodása során ismerkedett meg az angol W.L.Leitch akvarell festővel, akitől technikai és újfajta természet ábrázolást vett át és tett sajátjává. Az itt készült akvarelljei, rajzai bizonyítékai sokoldalú tehetségének, még az agyagmintázást is megtanulta.
1835. őszétől Budapesten élt és alkotott mindvégig. Bekapcsolódott az "Aurora" körbe és barátsága Szemere Miklós költővel, valamint a többi szellemi kiválóságokkal Vörösmarty Mihály, Bajza József stb. olyan irányba terelték sorsát, mely végleges maradásra bírta a hazában, és nem engedett a csábító külföldi ajánlatoknak. 1836-ban lett az Akadémia levelező tagja. Sikeres befutásában nagyrésze volt gróf Széchenyi Istvánnak, aki igen csak pártfogolta őt és ajánlásaival egyre több megrendelőt kapott a Tekintetes Rendektől.
Az akkori vallás és közoktatásügyi miniszter Trefort Ágoston egy magánlevélben írta neki a következőket:"...amikor a magyar nemzeti művészet eszméje még alig fogamzott meg kevesek lelkében, lépett Ön a művészi pályára, saját lelke benső ösztönéből, midőn a külföldön jobban jutalmazó állást és helyzetet biztosított volna magának, a hazaszeretet és egy még teremtendő magyar festőművészet által visszatartva, idekötve, Ön inkább akart a hazában maradni s itt az úttörés nehézségeivel küzdeni, mint idegen nemzeteknél versenyezni a művészi dicsőségért és jutalomért..."
A meny megérkezése
|
Midőn 1840-ben megalakult az első művészeti szervezet a pesti Magyar Műegylet, ennek motorja maga a miniszter Trefort volt, és a jónéhány közismert nevezetesség között ott találjuk Barabás Miklós nevét is.
Az ő érdeme volt, hogy 1859-ben létrejött a Képzőművészeti Társulat, melynek igazgatója lett 1862-ben, és ezt a tisztséget haláláig betöltötte. Nevezetes előrelépést jelentett, hogy az 1859-es kiállításon már 23 olajfestmény örvendeztette meg a látogatókat, méghozzá hazai művészektől.
1867-ben Pest városa képviselőjévé választották. Hírnév, tisztelet, megbecsülés és elismertség övezte útját élete végéig.
Ha röviden összegezni kívánjuk alkotó művészetét, abban a főhangsúly a gondos, elmélyült, a legkisebb részletekig történő kidolgozás és szépség, harmónia nyilvánul meg. Számára főelv volt, hogy nem szabad apróbb testi hibákat kihangsúlyozni, sem túlzóan realisztikusan ábrázolni. Ugyan csak fontos elvnek tartotta a távlati szerkesztés pontosságát. Arckép művei mellett leginkább a nagyobb méretű "A Lánchíd alapkőletétele" című alkotása és " A menyasszony hazatérése" c. életképe váltak ismertté. Tájkép akvarelljein a magyar táj, az Alföld idilli hangulatát, szépségét láthatjuk megörökítve.
A Lánchíd alapkőletétele
|
Barabás Miklós élete szerencsésnek mondható. Noha nem volt felhőtlen és nehézségektől mentes, különösen a fiatal kora, és a Bach korszakban, amikor anyagi gondjai miatt előbb fényképezéssel, majd oltárfestéssel foglalkozott, de mindvégig megtartotta kiegyensúlyozott, derüs kedélyét, jó humorát.
Nagy ajándék, hogy ránk maradt Önéletrajza, mely életének, egyéniségének és a kor társadalmának hű tükrét adja. Megérhette még a millenniumi ünnepségeket 1896-ban, a Városligeti Műcsarnok kiállításait láthatta, ahol egy régi képe volt látható a "Hintázó kislányok".
1898. február 12-én távozott el az élők sorából, a magyar művészettörténet XIX. századi nagy arcképfestője, akinek emlékét, tisztelettel és szeretettel őrizzük meg továbbra is.
|
|