Capita Selecta (21) Capita Selecta Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye Muányi Sándor Olivér A várakozás mosolya ...Hetvenkilencedik nyara volt az idei. Ha jól belegondolt, nem is nevetett az elmúlt tíz évben, csak mosolygott csendesen, mint hajdani gyerekkora délutánjain, amikor egymással perlekedő húgait csitítgatta, míg szülei a mezőn dolgoztak. Maga sem tudta, hogy kire vagy mire várt még ezzel a halvány, szelíd mosollyal - talán egy nagyon messziről érkezett, nyakkendős, fekete kalapos úriember fogadására, akiről még a dédnagyanyja mesélt neki... Hej, pedig milyen ropogósan kacagott annak idején, fiatalasszony korában, s még énekelt is mellé mosás közben, csak úgy zengett bele az udvar, s hallatán a szomszédok is vidámabban végezték napi teendőiket. Ahogy azonban teltek az évek, a nevetés egyre inkább elhalkult és csak a mosoly maradt... Mindent megértő, türelmes mosoly - amelytől idegen volt a búcsús szónok, a politikus vagy az Amway-ügynök harsány-meggyőző mosolya -: telve volt ez a mosoly várakozással. Az élettől ugyan már nem várt semmit, mégis készült valamire, ezért volt egyszerre rendkívüli és mégis természetes. Bözsi néni mosolyával nem önmagát és az emberiséget vetette meg, nem tanúskodott vele valami mellett vagy ellen, hanem egyszerűen csak várakozott. Várt valamire, amit ő sem ismert, de nem is ez volt a fontos számára, hanem maga a mosolygó várakozás. Mert várni nemcsak összevont szemöldökkel, a karóránkra tekintgetve lehet. Szája sarkára ugyanazt az egyetlen apró ráncot formálta e mosoly, amikor hetvennyolc évesen a kapuhoz csoszogott, hogy kenyeret és almát lopjon az árva Dudás gyerekek kötényébe, vagy amikor tizenéves leányként a falu utcáján nézte, amint elmasíroznak Horthy katonái a Gyimesek felé. Ez az apró mosoly-ránc fogadta a falubálban az alacsony termetű, rövid-bajuszos fiatalembert is, akinek később hitveseként hét gyereket szült. A magyarok továbbmentek - majd jöttek vissza fáradtan és összetörve, nyomukban az oroszokkal meg a románokkal. Az öregek csak sóhajtoztak, s a padlásra bújtatták fiatal lányaikat a katonák elől. Minden változott, a határok, a falujegyző pecsétje, az ódon kocsma fölötti felirat, s vele a lakók élete - csak a Bözsi néni mosolya maradt ugyanaz. Meg is jegyezte nemegyszer a sántikáló harangozó egyik-másik falubelinek: - Te, én hiába harangozok, ez a Bözsi megállítja az időt! E csendes mosoly vigasztalta bánkódó férjét, amikor a kommunizmus kihajtotta udvarukról a négy tehenet s az egyetlen lovat, és indulni kellett kapálni a "közösbe". Közben a gyerekek nőttek, tanultak, családot alapítottak, jöttek az unokák - a tehénbőgés helyét átvette az éktelen játékzsivaj. Aztán megszületett az utolsó unoka is, a tizenharmadik. A jövő-menő gyerekek-unokák lármája egy percre sem szünetelt, mindig volt a családból valaki aki éppen nősülés előtt, vagy válás után húzta meg magát egy időre az alacsony vályogház falai között, s a fiatalok hozták a nagyvilág híreit is. Azonban sehogy sem tudott megjönni az a hír, amely letörölte volna az idős asszony tiszta arcáról a várakozás mosolyát. Mondhatták neki a falubeli híreket-pletykákat, vagy azt, hogy a forradalom se volt igaz, s az erdélyi magyarság is megoszlott jobb- meg baloldalra... nyugodtan teregette tovább a ruhákat, mosolyával készülve arra a bizonyos napra. Az Ismeretlen Napjára. ...Virradat elött ébredt. Csörgő rózsafüzérrel a kezében adott hálát a pihenésért és az erőért, amivel elkezdheti az egész napos házimunkát. Az Üdvözlégyek után felkapcsolta az olvasólámpát és lassú mozdulattal nyitotta szét a kalendáriumot: - Ma június tizennegyedike van, szombat, Szent Vazul ünnepe. - A reggeli után a kertben tett-vett: fel kellett kötözni az uborkát, le kellett szedni a zöldséglevesnek valót. A déli harangszó hallatán fáradtan tette le kosarát, s barázdákkal teli arcát az öreg torony felé fordította. Hajlott hátáról kajánul vigyorgott a gonosz idő, amely csak mosolya előtt volt kész meghódolni. Kánikula volt, embertelen hőség. A tyúkok bágyadtan szédelegtek a kukoricás végében. A máskor hangosan csaholó kutya szunnyadva hevert az istálló árnyékában. A kapu előtti vasúti rakodótéren ingükkel törölték izzadt homlokukat a megszusszanó, fáradt munkások. Minden élőlény igyekezett árnyékba húzódni a nagy forróság elől. A házban csend honolt, a sok gyerek és unoka már rég máshol élt: mindenkit elszólított a sors a macskakővel kirakott keskeny udvarról. Az Úrangyala után nehézkesen ballagott a konyha felé, kezében a megrakott kosárral. Hirtelen szédülni kezdett, majd erős zúgás robbant fülébe. Munkában elnyűtt teste tompa puffanását már nem hallotta... És nekifogott a főzésnek. Sorban, mind a hét gyereknek. Tudta, hogy János fia a csirkepaprikást szereti, Erzsi lánya a zöldpaszulylevest - és így tovább. Majd az unokák következtek. Mind a tizenhárom. És az öt dédunoka. Amikor a legutolsót is kiszolgálta, letette a merőkanalat, leült a konyhaszekrény mögötti kopott ágy szélére, kezébe vette "magyarvilág" -ban nyomtatott imakönyvét. Mielőtt belenézett volna, a faliórára pillantott és elmosolyodott. A várakozás mosolya elindult. Átlibbent a kerítésen, majd a falu tornya fölött, s egyre nőve-gyarapodva törte át a határokat fent, a magasságban. A hatalmas szél is segített neki, hogy átszelje az Óceánt; gyorsabban száguldott a nyári záport hozó viharfelhőknél. És közben csak nőtt, mind jobban és jobban, maga mögött hagyva a messzeségeket. A roppant víztömeg fölött átszállva, Kanadában, Vancouvertől száz kilométernyire újra zsugorodni kezdett s egyre kisebb lett - míg végül az ebéd mellől játszani induló első dédunoka, a kis Dávid arcán megpihent...