Capita Selecta (22)
|
Capita Selecta
|
|
|
Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye
Versek, novellák Dsida Jenő tollából:
Egyszerű vers a kegyelemről
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hivtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.
1934
|
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szivét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
|
Légy szent, fiacskám!
Ember! - hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derüjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj!
-
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!
1934
|
A mosoly dicsérete
Oscar Wilde-ot, az individualizmus sziporkázó elmésségű prófétáját sokan sorozzák az úgynevezett romboló szellemek közé. Ennek az osztályozásnak bizonyára igen tiszteletreméltó, puritán meggyőződésből fakadó erkölcsi indokai vannak, melyeknek hangoztatása mindenkor felbecsülhetetlen szolgálatot tehetett az erkölcsrendészetnek, de annál távolabb maradt az irodalom elhatárolt területeitől. Úgy érzem, ha valamiért haragudni lehet Oscar Wilde-ra, akkor csak azért lehet, mert hosszú évtizedekre a szomorúságot tette a szépség törvényévé. Számtalan változatban hirdette, hogy a kacagás mögött sok minden rejtőzhetik, durvaság vagy akár gonoszság is, a könnyek mögött azonban mindig csak szomorúság van, és szép csak az lehet, ami szomorú. Megszemélyesítette és bíborruhába öltöztette a Bánatot, mely sötét pompával, uszályosan indult el útjára, hogy körüljárja a földgolyót.
Nem merném a nagy művészet-virtuóz tételében kategorikusan felállítani az ellentételt, hogy csak az lehet szép, ami vidám. De valahogyan homályosan él bennem az a meggyöződés, hogy a jövő művészete minden bizonnyal a vidámság, a tiszta és derült mosolygás, a bátor életigenlés művészete lesz.
Világmegváltó fantaszták szájáról gyakran lehet hallani az ellentmondást nem tűrő véleményt, mely szerint a kereszténység megbukott. Nevetséges: hogyan bukhatott volna meg az, ami tulajdonképpen még uralomra sem került? Az úgynevezett keresztény Európa kétezer év alatt még meg sem próbált igazán keresztény lenni. Az európai irodalom legremekebb alkotásain valami állandó pesszimizmus uralkodik, valami hatalmas szomorúságkultusz vonul át. Ez pogány jelenség, mert a kereszténység az aszketizmus miden sötét látszata ellenére nagyon derüs, nagyon vidám dolog. Isten gyermekének lenni olyan kiváltság, mely kellőképpen átérezve elegendő arra, hogy derüt és megnyugvást adjon a sötét hatalmaktól háborgatott léleknek. Elég követni a Parancsot, s a többi magától megadatik. A mezők liliomáról szóló példázat sem arra való, hogy unalomig csépelt közhelye legyen meggyőződés nélkül eldarált prédikációknak, hanem hogy a lélek hitévé érve kisarjassza a megnyugvás, bizalom és mosoly virágait. Az igazi keresztény embernek nem lehetnek gondjai, gyötrő aggodalmai, legfeljebb saját erkölcsi tökéletlensége szomoríthatja el, figyelmeztetve arra, hogy jósággal és tettekkel kell megvásárolni a véget nem érő boldogságot. De a kereszténység ujjongóan vidám alaphangulata mellett minden bizonygatásnál erőteljesebben tanúskodik az Assisi Szent alakja, ki évszázadokat zengett tele lelkendező énekével. Az sem véletlen, hogy a legkeresztényibb költő, Dante, a pokol mélységes hetedik körébe süllyeszti azokat, akik életükben szomorúak voltak.
A szomorúság mögött sok minden lehet, pogány aggodalom vagy züllő zuhanás, de a derült mosolygás mögött mindig átlátszóan tiszta szív, kristályos emberi jóság húzódik meg. Sugárzóan mosolyogni, igazán szívből kacagni csak jó ember tud, és jónak lenni: az ember örök célja és ideálja. A sírás talán kifejezi azt, hogy milyenek vagyunk, de a kacagás azt mutatja, milyennek kell lennünk.
Hiszek abban, hogy az irodalom koncertjéből kihalnak lassanként a gyászindulók. El kell jönnie a vidám indulók, táncoló ditirambok és zengő himnuszok korszakának. Valamikor bizonyára megjön az idő, mikor a síró ember egyértelmű lesz a gonosz emberrel, s az irodalom nagy mesélői azt mutatják be a legmagasabb rendű művészet igéivel: hogyan győzedelmeskedik a mosoly a sírás fölött. A költemények sem azt siratják majd zokogó szóval, ami pusztul, hanem azt üdvözlik harsonák zengésével, ami épül. Az irodalom végleg szakít az ostoba valóságmásolással, ami szükségképpen termeli ki a borulátás mérgeit, és ehelyett boldogan álmodja az ideált, a hajnal rózsaszínű hasadását.
Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségben. Hiszek a mindenható mosolygásban.
(Keleti Újság 1935.)
A jó tanár
Most is magam előtt látom. Egyszerű, kedves öregebb rendű, vidéki úr, tisztes és papos fekete kabátban, egészségesen piros orcával és kedvesen kunkorodó magyarbajusszal. Évtizeddel ezelőtt tanárom és osztályfőnököm...
Egyik előbbi írásomban kissé keserűen emlékeztem meg az iskoláról, mely tíz esztendőnek előtte hűvös szeretetlenséggel bánt velünk, erdélyi magyar fiúkkal és minket állított elsőkül a sorainkat megtizedelő Anghelescu-matúra gépfegyvere elé. Pedig ha utánagondolok, találok az utolsó iskolaévek ridegségében is meleget, a mostoha sötétben is csillog valamicske fény. Itt van például ő, a fekete kabátos, őszülőfürtű tanár, a magyar nyelv és irodalom lelkes tanítója.
"Összeismerkedésünk" kissé furcsán kezdődött. Rímfaragó gyerek voltam, módfelett büszke az első nyomtatott írásokra, amolyan osztálydalnok s a magyar órák eleddig veretlen favoritja. A hetedik osztályban kaptuk őt, mint új tanárt. Mikor először felelni szólított, Petőfi életrajzát kellett elmondanom.
- Petőfi született 1823-ban...
Idegesen szakított félbe:
- Amit ki akarunk emelni a mondatból, azt mindig az állítmány elé tesszük. Ebben a mondatban az évszámot emeljük ki, tehát így kell mondanunk: Petőfi 1823-ban született.
- Valószínűleg... akartam folytatni, de ő megint közbeszólt:
- A "lag" és "leg" képzőt, ha csak elkerülhető, nem használjuk, mert az a német "lich" képzőből származik. Inkább azt mondjuk: "valószínűen", vagy pedig: "valószínű, hogy"... Ismételje, amit mondtam.
- A "lag" és "leg" képzőt lehetőleg nem használjuk...
- Üljön le!
Nem láttam, mit írt noteszébe, de azt hiszem, ha láttam volna, avval sem javult volna meg a kalkulus. Ettől kezdve minden órán legalább tíz percet vesződött velem, minden alkalommal megállapította, hogy siralmasan beszélek magyarul, még az elégségest sem érdemlem meg, dolgozataim pedig éppenséggel förtelmesek. Volt is a füzetben piros tintahúzás, áthúzás meg beírás éppen elég. Két szekundát is sikerült kifognom. De a félévi értesítőben már jelesem volt magyarból.
Ő maga gyönyörűen, zamatos és tiszta magyarsággal beszélt. Csak úgy ittam magamba szavait. Idegen szó még véletlenül sem csöppent szájáról, és éktelen haragra lobbant, ha valaki azt mondta előtte: "pláne" vagy "abszolút". Tőle tanultam meg, hogy a teremtő Isten nekem ajándékozta a világ leggyönyörűbb nyelvét, általa jöttem rá, hogy a magánhangzóknak színük, a mássalhangzóknak keménységük, puhaságuk, simaságuk és érdességük van, a szavak lehetnek szögletesek vagy gömbölyőek, édesek vagy keserűek, s a körmondat úgy lebeghet a levegőben, mint arányos testű, kiterjesztett szárnyú sasmadár. Nyolcadikban ő tanította a latint is. Akkor fedeztem fel, hogy Ovidius nem az ablativus absolutusok kedvéért írta költeményeit, hanem azért, mert költő volt...
Később összebarátkoztunk. Sokat sétáltunk és beszélgettünk. Mind ritkábban szakította félbe beszédemet, eltűrte, ha rajongva fejtegettem Ady szépségeit, sőt rájöttem, hogy egy-két megjelent versemet a zsebében hordozza. Sokszor bíztatott:
- Csak igyekezzél, fiam, még viheted valamire...
Aztán boldogan és dicsekedve tette hozzá:
- Én tanítottam Zilahy Lajost is a szigeti gimnáziumban.
Nagyon régen nem láttam már, azt sem tudom, hol él, de ahányszor kiszalad a számon egy-egy "valószínűleg" vagy kegyetlenül bánok a szegény ikes igékkel, mindig magam előtt látom szigorú tekintetét, és fülig elpirulok. Ugyanakkor pedig hálásan, csordultig telt szívvel gondolok rá, a legjobb tanárra...
Ugye nem haragszik, hogy ezt megírtam, Juhász Péter osztályfőnök úr?
Keleti Újság 1935.
|
Az utolsó Miatyánk
Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.
Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?
Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.
Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.
1938
|
| |