A növénycsalád Kárpátmedencében honos fajtái közül legfontosabb a ma védett "homoki" vagy "tollas" árvalányhaj, latin nevén a "stipa borsythenica", mely nálunk nyolc változatban fordul elő: "hosszúlevelű, csinos, stb. árvalányhaj," valamint a "kunkorgó árvalányhaj", latin nevén "stipa capillata", mely kevésbé díszes, de nem védett. A védett és nem védett fajták megkülönböztetése aránylag könnyű, mert a védett, 'igazi' árvalányhaj sokkal gyapjasabb és már a természetben is feltűnőbb, azonkívül előbbi május-júniusban virágzik, míg utóbbi júliustól szeptemberig.

A mellékelt fényképsorozat a "tollas" árvalányhajat mutatja természetes környezezetében egy Északmagyarországi természtvédelmi körzetben. A felvételek 1999 május 30.-án készültek.

Egy kis növénytan: Az árvalányhaj a száraz, meleg éghajlat növénye. Talajigénye különleges, mert a nitrogénban szegény, nem megbolygatott, meszes homokot vagy elporladt kőzetet szereti. Utóbbi a Kárpátmedencében nem csak a híres alföldi, Kiskúnsági Nemzeti Park homokpusztáira jellemző (Kúnszentmiklós, Kúnadacs, Kúnbaracs, Kerekegyház, Fülöpháza), hanem több enyhén dombos pl. homokkő eredetű lejtősztyeppére, legyen az Északmagyarországon, a Dunántúlon vagy Erdélyben. Az előforduló fajták többnyire nem azonosak, de a külömbséget csak a szakember veszi észre.
Aránylag gyakori előfordulása nem azt jelenti, hogy a talajra vagy más környezeti tényezőre nem érzékeny. Legjobb példája ennek első képünkön látható:
Míg a háborítatlan talajú domboldalon az árvalányhaj dúsan fehérlik, a domb alját annak tulajdonosa sok évvel ezelőtt mezőgazdasági termelés céljából felszántotta. Miután a terület erre a célra haszontalannak bizonyult, hagyta a földet ismét 'elvadulni'. Néhány év alatt sok környékbeli növény ismét visszatért a területre, de nem az árvalánhaj, pedig ugyancsak gazdagon fújta oda évről évre a magokat a dombról a szél... A mélyen felszánott talaj összetétele nyilván nem felelt meg az árvalányhaj talajigényének.

Másutt, pl. a Gyöngyös közeli Abasár község határában a Sárhegy lejtőit az 1880-az filoxéria vészig szőlő borította. A vész után a domboknak csak az alját ültették be újra szőlővel, felsőbb részeit magukra hagyták. Hosszú évtizedek után a domboldalon ismét beállt egy társas növényvilág, köztük a hegyi árvalányhajjal (ref. 2.). A talaj felső rétegeinek összetétele lassan megfelelően megváltozott, de erre közel 50 esztendőre volt szükség.

Az alföldi futóhomokról ismert, hogy az magára hagyva 10-20 év után először foltokban, majd összefüggően begyepesedik, 40-50 év után megjelenik azon a csenkesz és más füvek társaságában a homoki írvalányhaj (majd lassan, kb. 100 évvel később zárt homoki tölgyessé válik).

Néhány esztendővel ezelőtt (1995-ben) a Kiskúnságban a természetvédők is azt hitték kipusztult, mert szinte eltűnt az árvalányhaj. De hála Istennek tévedtek. Mint ismeretes, az árvalányhaj szárazságtűrő ugyan, de egy minimális csapadékra a magok keléséhez mégis csak szüksége van. 95-96 tele valamint 96 tavasza végül kedvezett ebből a szempontból a magok kelésének és májusban ismét betollasodott a Kiskúnsági Nemzeti Park. Ezek a példák érzékeltetik, hogy az árvalányhaj csak megfelelő éghajlati és talaj-adottságok mellett honosodik meg és díszlik, pázsitfüvünk tehát semmiképpen nem egy tetszőleges talajba egyszerűen vethető gyepfajta.

A növény: Amint az a mellékelt fényképfelvételeken is látható, az árvalányhaj növénye vékony, 20-30 cm-es 'tűleveivel' nem feltűnő növény. Az év legnagyobb részében észre sem vesszük azt társnövényei -mint pl. a csenkesz, stb.- között. Virágzáskor azonban több hétre 'tollakba' borul, miközben páratlanul látványosan ringatja könnyű tollait a legkisebb szél.
Az érő 'hajszálak' néha csoportosan, legtöbbször azonban egyenkint válnak ki tokjukból. Amint a szél felkapja azokat, többnyire pergő mozgásban repülnek akár több méter távolságra. Magjuk eközben lefelé húzza a hajszálat, aminek következtében a termés függőleges irányban ér földet, mejd rövidesen beékeli magát abba. Kevéssel később a még gyapjas hajszálat már nem is tudjuk kihúzni a földből!!!

[Aki tehát azt gondolja, hogy a magok szárról való letörése, majd egyszerű 'elszórása' elegendő a szaporításhoz, az téved. Ugyanakkor viszont egy kis odafigyeléssel el is leshetjük a természetből a szaporodásnak ezt az sajátos módját és, ha minden más jellemző adott, akkor talán magunk is elősegíthetjük szaporodását.]

Egy bizonyos, ha most csapatostúl nekiesünk a ma még meglévő, de már kiszorulóban lévő árvalányhajállománynak, unokáinknak már csak mesélni fogunk tudni a magyar tájnak erről a ritka szépségéről.
Ugyanakkor a természetmegfigyelés ma már nem csak mint kedvtelés tartozik életünkhöz, hanem ugyanúgy mint az idegen nyelvek ismerete vagy a matemetika.
Szakmai vezetés mellett és elhivatott odafigyeléssel elérhetőnek tűnik, hogy az árvalányhaj nem, hogy nem szorul ki hazánkból, de ellenkezőleg, hogy erőteljesen felszaporodjon az arra jellegzetes tájakon. Akkor (és csak ez esetben) esztétikai kultúrális és néprajzi örökségünk ápolásához ezután is -és nyugodt lelkiismerettel- igénybe vehetjük védett kincsünket. [Kiadványunk cserkész-rovatában néhány további gondolat olvasható ezzel kapcsolatban.]

A Világhálón eddig kevés irodalom látott napvilágot kiemelten az árvalányhajról. Elsősorban növénytani áttekintésekben, védelem vagy megfigyelés alatt álló növények csoportjában olvashatunk arról:

=>http://www.terra.hu/haznov/htm
=>http://www.ktm.hu/termved/

Fenti leírások egyike sem tárgyalja azonban a növényt mint a magyar nép kultúráljához, irodalmához, díszítőművészetéhez, ünneplő cserkészeink kalapjához szervesen hozzátartozó, egyszóval kultárális és emocionális magyar értéket is képviselő, élő hazai kincset. Nekünk tehát kettős feladat jutott: Nem csak növényt kell a biodiverzitást jegyében mint összemberi értéket megőriznünk, hanem egyaránt ápolnunk kell azt, mint hagyományokban gazdag nemzeti identitásunknak szerves részét.

kapcsolódó cikkünk a Cserkészélet rovatban
vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra