80 éves a trianoni békeszerződés
(1920. június 4.)

"Jobb lenne, ha a napihírek és az újságok helyett több történelmet olvasnánk. Lenéznek bennünket, ha magunkat nem ismerjük. gróf Teleki Pál

A királyi Magyarország nemzetiségi politikája az I. Világháború előtt.

Az 1000 éves történelmi Magyarország mindig is egy csodálatos, természetadta egységet alkotott. Három oldalon a Kárpátok hegyláncolata képezte a határt, délen a folyók, a Száva és a Duna alsó folyása, amelyet nyugat felé az osztrák Alpok nyúlványai és a Horvát Hegység egészített ki.

Mindez számarányokban nézve 50% síkságot -azaz művelhető földterületet- 25% erdőt, 20 % rétet és mezőt és 5% terméketlen területet jelentett. A földrajzi egység mellett a gazdasági egység is tökéletesen harmónikus volt. Amíg a központi síkság a gabonát és a legelőket biztosította, úgy a hegyek a különféle nyersanyagokat és a fát. Ez a rendkívüli egység megkívánta azt, hogy egy olyan nép legyen a birtokolója, amely képes politikai egységet is létrehozni és azt fenntartani. S ez a nép a magyar lett 896-ban.

A magyar nemzet a szomszédos népek állandó támadásai, a tatárdúlás, a török hódoltság, ellenére is fenn tudta tartani földrajzi határait és politikailag is egy erős, egészséges, emberséges államot tudott biztosítani, egészen 1920-ig, az ország feldarabolásáig.

Néprajzilag tekintve Magyarország -hasonlóan a többi európai nemzethez- nem volt fajtiszta, bár a magyarok számaránya az 1910-es népszámlálás alapján 54,4%-ot tett ki, az autonóm Horvát- Szlavónia kivételével.
Miközben Ausztriában ez az arány csak 36% volt az osztrákok részesedését illetően. A románok számaránya 16% volt, a szlovákoké 10,7%, a németeké 18,3% , a maradék 0,6% pedig vegyes. Ezek a nemzetiségek nem voltak államalkotó népek, kivéve a szlovákokat és a horvátokat. A németek betelepítése már a 12. században megkezdődött II. Géza királyunk alatt. Ők voltak a szászok Erdélyben és későb a svábok, akik a törökök kiűzése után települtek be az országba. A románok, a szerbek, a rutének, mint menekültek érkeztek a törökök elől, a 13. 14. 15. századokban. A Habsburg ház, gyarmasító politikája következtében a 18. században a Bánságba telepített német, román, szerb, francia, olasz és spanyol néppel, Európa legtarkább néprajzi egységét hozta létre.

Magyarország korabeli nemzetiségi térképe:

"...Becslések alapján a Habsburgok a 18. században kb. 400.000 szerbet, 1.200.000 németet és 1.500.000 románt telepítettek be Magyarországra."
Ennek következtében a magyarság török hódoltság előtti 80%-os aránya 40%-ra csökkent. S ez volt az oka annak is, hogy Erdélyben a románság száma megnégyszereződött, 200.000-ről 800.000-re nőtt a magyarok rovására. Mégis, ennek ellenére nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyarság meg tudta őrizni politikai vező erejét, mert a nemzetiségek viszonylag szétszórtan éltek, fajilag és nyelvileg egyaránt.
A magyarság együttélése a nemzetiségekkel szinte 1844-ig a magyar nyelv bevezetéséig, zavartalan és példamutató volt Európában. Biztosítva volt szabad fejlődésük, anyanyelvük használata. Az első szerb, horváth, szlovák könyvek Magyarországon láttak napvilágot. Az első román nyelvű könyvet 1544-ben nyomták Erdélyben, magyar fejedelem pártfogása alatt (amíg az első magyar nyelvű köny 1527-ben jelent meg).

A nemzetiségek együtt küzdöttek a magyarokkal a törökök és a Habsburgok ellen. II. Rákóczi Ferenc első katonái ruszinok voltak. A szlovákokkal különösen jó volt a kapcsolat, egészen 1907-ig, a szerencsétlen cernovai eseményig, amikor összeütközésbe került a karhatalom a szlovák néppel. Cseh és külföldi írók siettek is felnagyítani ezt az eseményt. Mindazonáltal még az I. világháborúban is lojálisak maradtak a nemzetiségek a közös hazával szemben, pedig ez jelentős alkalmat szolgáltatott volna arra nézve, hogy a magyarokkal szembeforduljanak. Erre csupán az 1918-as összeomláskor került sor az Antant (Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége) propaganda hatására.

Aldo Dami, a két világháború közötti ismert svájci kisebbségi szakértő állapította meg, hogy : " ha Magyarország erőszakos, beolvasztó politikát akart volna folytatni, kisebbségeivel szemben -ez volt mellesleg a francia királyok politikája- erre évszázadokon keresztül bőségesen lett volna ideje.  "...Magyarországot 1920-ban megbűntették azért, mert elhanyagolta az egyesítést és hagyta nemzetiségeit saját területén szabadon fejlődni..."

Kossuth Lajos 1858 november 18.-án tartott glasgowi beszédében pedig ezeket mondotta: "nem hiszem, hogy az egész világ történelmében akadjon még egy nép, amely az évszázadok során a legrégibb időktől napjainkig, olyan türelmesnek, igazságosnak, liberálisnak mutakozott volna más  nemzetiségekkel szemben, mint a magyar."

Az 1848-as áprilisi törvények kiegészítéseként elfogadott 1848 július 27.-i  Nemzetiségi Törvény (Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztésére) a maga nemében első volt a világon. A nemzetiségek jogegyenlőségének elfogadása annyira liberális volt, hogy fél évszázaddal később, csak sajnálni tudták a magyar, de a nyugati vezető politikusok is, hogy nem ezen minta alapján került sor a nemzetközi egyezmények illetve a nemzeti kisebbségek védelmét  szolgáló törvényalkotásokra.

A kiegyezét követően 1868 után azonban a nemzeti kisebbségek vagy nem akartak élni ezen lehetőségekkel vagy egyes vezetőik visszautasító magatartása miatt, ennek az igéretes törvénynek a megvalósulása tökéletlen maradt. Sajnos, 1888 után egyre inkább egy központosított, egységes állam felé tartó fordulat állott be, ami később, 40 év után jó ürügyül szolgált Magyaroszág ellenségei számára, hogy Trianonban az 1000-éves országot szétdarabolják.

A nemzetiségek vezetői ugyanis nem titkolták, hogy az autonómia megadása csupán az első lépést jelenti a teljes elszakadáshoz. A magyar kormány önvédelmi politikája következményeként került sor az 1897-es törvényre, amely a kisebbségi iskolákban kizárólagos oktatási nyelvvé a magyart tette meg. Az1892-es "Román Memorandum" azt követelte, hogy Erdély kapja vissza nemzeti önkormányzatát a királyságon belül. Ennek ésszerű elfogadását magyar részről annak gyűlölködő és rágalmakat szóró hangja tette lehetetlenné.

A magyarok nemzetiségi politikájának összességét vizsgálva, bátran állíthatjuk, hogy egy egészen rövid időszak politikai tévedéseitől eltekintve, nem volt elnyomó, ellenkezőleg, biztosította a nemzetiségek szabad kultúrális fejlődését és a magyarokkal közösen teljes jogi egyenlőséget élveztek.

Az I. Világháború kitörésének okai és Magyarország szerepe abban

A közveteln kiváltó ok az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinánd főhercegnek és feleségének meggyilkolása volt Szarajevóban 1914. június 28.án. Ferenc Ferdinánd föherceg a trializmust akarta megvalósítani, ami az északi és déli szlávok autonómiáját jelentette volna a monarchia keretén belül, hogy megtörje ezáltal a magyarok vezetö erejét.

Ez a terv viszont ellentmondott a szerbek pánszláv törekvéseinek, amely Nagy-Szerbia  létrehozására irányult. Szerbiát titokban Oroszország is támogatta, mert saját érdeke is volt Ausztria háborúba való sordrása, amit már előtte háromszor is tervezett. Oroszország nem tudta megbocsájtani Ausztriának, hogy 1878-ban a Nagyhatalmak -Bécs ösztönzésére- a berlini kongresszuson elütötték őket a törökökkel szemben elért jussától. Oroszország már 1914 július 24.-én titkos mozgósítást rendelt el, s bár júlilus utolsó hetében Ausztria hajlott az egyességre a nemzetközi konferencián, a brit javaslatot nem Németország, hanem Oroszország utasította vissza.

A másik nagyhatalmi érdek Franciaországhoz fűződött. A franciák Elzász-Lotharingia autonomiájának kérdésében kerültek szembe Németországgal. 1919-ben Németország közeledési kisérlete az autonómia megadása kapcsán mégsem vezettek semmire, mert a franciáknak is fontosabb volt Ausztria-Magyarország és Németország háborúba sodrása, mint az egyezkedés Németországgal.

1914 július 28.-án Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának. A háborúba belépett ellenünk Oroszország, Franciaország, Anglia, 1915-ben Olaszország, 1916-ban Románia 1917 Amerikai Egysült Államok, Japán, stb. A monarchia oldalán Németország, Bulgária és Törökország állottak.
Ausztria-Magyarország és Németország eleinte csak Szerbiára korlátozott háborút akart, amíg Oroszország és Franciaország érdeke az általános háború volt.

 Magyarország akkori miniszterelnöke, Tisza István gróf (1861-1918) volt az egyetlen politikus Közép Európában, aki ellenezte a hadüzenetet, és mindent megtett a háború megakadályozására. Az osztrák álláspontot végül is csak úgy fogadta el, hogy Magyarország hadbalépése semmilyen területi gyarapodáshoz nem vezethet, és kizárólag önvédelmi harcot folytat a háborúban.

Franciaország hagyományos, évszázados jó kapcsolata Magyarországgal 1867-ben a kiegyezéssel szakadt meg. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök ugyanis 1870-71-ben ellenezte Bécs belépését a franciáknak a poroszokkal szemben vívott háborújába. Noha 1871-ben a magyar és cseh országgyűlés tiltakozott Elzász-Lotharingia Németországhoz való igazságtalan csatolása ellen. Andrássy Gyula gróf, mint a monarchia külügyminisztere (1871-1879) igen orosz ellenes volt (nem tudván feledni, hogy az 1848-as szabadságharcunkat Ausztria, az oroszok segítségével tudta csak leverni). Az 1879-ben kötött szövetség Németországgal nem a franciák, hanem az oroszok ellen irányult.

Ma már széles körben elismert álláspont az, hogy Magyarország -ámbár befolyással bírt az osztrák-magyar külpolitikára, mégsem volt felelős az I. világháború kirobbantásáért. Jóllehet, akadtak olyan történészek, mint Ernest Denis, aki Magyarországot, nevezetesen Tisza Istvánt vádolta meg azzal, hogy ő szabadította el a háborút 1914-ben, pedig 1914 júliusában Tisza István miniszterelnök tiltakozott az ultimátum elküldése ellen Szerbiának, és csak akkor egyezett bele, amikor értesült az orosz mozgósításról.

Ugyancsak a cseh Eduárd Benes is Tisza István grófot tette meg a háború főbűnösévé 1915-ben megjelent "Romboljátok szét Ausztria-Magyarországot" című munkájában. Magyarország számára a monarchián belül a legfontosabb cél volt területi épségének megőrzése, saját nemzeti örökségének védelme. A monarchia területi növekedését nem nézte jó szemmel mint pl. Bosznia-Hercegovina annektálását (1908), mert ez a szláv nemzetiség erősődését jelentette a magyarok rovására.

(folytatjuk)

vissza a tartalomjegyzékhez 
vissza a címlapra