Apor püspök boldoggá avatását a magyar katolikus egyház már közvetlenül a háború után kezdeményezte, de a szovjet megszállás alatt ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Alábbi részletek Közi Horváth József szemtanuktól összegyűjtött adatai alapján írt Apor Püspök Élete és Halála c. könyvéből valók.
De nem sok ideje maradt a bánatra. Az óvóhely ajtajában hamarosan megjelentek a "felszabadítók". Apor püspök kitörülte szeméből a könnyet és a szárnyai alá menekült hívek elé állva méltóságteljes nyugalommal fogadta a betolakodókat.
Nagyszerdán jártak első alkalommal szovjet katonák a Püspökvárban: "géppisztolyok, revolverek szegeződtek a melleknek, az értelemtlen kiabálásokra a kezek a magasba lendülnek és kezdődik a motozás. Vilmos püspök sem kivétel. Személyesen áll őrt az ajtóban. Már öt-hat külön erre a célra vett zsebórát leadott, de mindig újak jönnek, követelőznek, s géppisztollyal handabandáznak. A püspök türeleme határtalan. Jóságos szeme hol mosolyog, hol szikrázik az elszántságtól..."
Egész éjjel nem aludt. Nagycsütörtökön reggel korán elmondta -élete utolsó- szentmiséjét az óvóhelyen.
Amikor a katonák eltávolodtak, valaki a várba menekültek közül kérte, hogy ne exponálja magát annyira, mert még baja lehet belőle. A püspök az őt jellemző szelíd határozottsággal azt felelte, hogy azokat, akiket rá bíztak, minden áron meg fogja védeni.
A nap folyamán a Győrbe érkezett orosz parancsnokság egyik részlege a Városházán, a másik a Tápintézetben ütött tanyát. Amikor a püspök erről értesült, az elsőhöz Zágon irodaigazgatóját, a másikhoz egy másik papját küldte, hogy a püspökvár számára védelmet kérjenek a katonák garázdálkodása ellen. Mindkét helyen fogadták őket ugyan, sőt meg is hallagatták a püspök üzenetét, miszerint ő személyesen tartotta vissza alattvalóit az oroszok előli meneküléstől, s most saját házában kell a túlzottnak hitt hírek valódiságát átélnie, de végül semmi védelmi biztonságot nem igértek nekik.
Az őrnagy, miután három katonát az ajtó elé állított, hármat pedig a fiatal nők felkutatására küldött, lement a pincébe. A püspök a lépcső előtt fogadta. A szovjet tiszt egyre gorombább lett. Többször a püspök nyakláncát is megrántotta. A püspök ellökte magától ellenfelének hadonászó kezeit és hajthatatlanul kitartott eredeti álláspontja mellett, hogy a lányokat és fiatal asszonyokat nem engedi ki a házból. A minden érvéből kifogyott őrnagy végül olyan dühös lett, hogy kirántotta pisztolyát. Lőni azonban nem tudott, mert a röpke pillanat alatt, amíg kezei a fegyver kibiztosításával voltak elfoglalva, a püspök mögéje ugrott és két könyökét hátraszorírva és a lépcsőn maga előtt tolva, az óvóhely elhagyására kényszerítette.
Ettől kezdve villámgyorsan követték egymást az események. Felülről kétségbeesett sikongatás hangzott: "Vilmos Bácsi!...Vilmos bácsi! Segítség!... Segítség!" A katonák megtalálták az almáspincében elbújt fiatal nőket és ráncigálták őket kifelé.
Még az éjjeli sötétségben egy sodronyon átvitték a város túlsó oldalán fekvő kórházba, ahol megoperálták. De az orvosok minden igyekezetük ellenére, már csak két nappal tudták életét meghosszabbítani. Gizi nénje őrködött halálos ágya mellett. A kórházi lelkésznél meggyónt és felvette a betegek szentségét: a Confiteort együtt imádkozta a pappal. Végső perceiben sem önmagára gondolt:
"Mégegyszer üdvözlöm papságomat... Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat!..."
Utána hangos imába kezdett:
"Istenem, Atyám, a Te kezedbe ajánlom testemet lelkemet!
Dr. báró altorjai Apor Vilmos törzsökös székely főnemesei családból származott. A legenda szerint Csaba királyfi Upor törzsének leszármazottja. A háromszékmegyei Aporok ősi otthona, a Jókai által is megénekelt Bálványosvár a hasonnevű, cukorsüvegalakú kősziklán állott. Az erdélyi politikai életben állandóan szerepet játszó család tagjai a legnehezebb időkben is hűek maradtak katolikus hitükhöz. Miután az egykor nagykiterjedésű családi birtokuk már csak néhány száz holdra zsugorodott össze, a család férfi tagjai nemzedékeken keresztül hivatalnokoskodással keresték kenyerüket. Vilmos mint a kilencgyermekes család közel legfiatalabb gyermeke született 1892-ben. Már fiatal pap korában, Gyulán ismert volt a szegényekért vállalt felelőssége, akiknek otthont hozott létre.
Későbbi élete során az erkölcsök védelmében és az igazságosságért állt ki sok ízben. Igy a háborúban a németeknek is bátran megmondta véleményét és fellépett a győri zsidó gettó építése ellen is. Vértanuságának végül számos szemtanuja lett. Boldoggáavatásának a háború után elkezdett eljárását 1948-ban be kellett szüntetni. Végleges szarkofágba temetésére is csak 1986-ban kerülhetett sor, akkor is még a nyilvánosság kizárásával.
Nővére az első világháborúban önkéntes volt a Magyar Vöröskeresztnél, a második világháborúban pedig annak főnökasszonya.
1945: Nagyhét a püspökvárban
"A tragédia rohamléptekkel közeledett". Nagyhétfőn és Nagykedden a mosoni Dunaág és az Öregrába összefolyásának háromszögén álló Püspökvár csonkatornyáról már látni lehetett a harcok kereszttüzébe került falvak égő házait. Nagyszerdán, 1945 március 28.-án délelőtt már Győr ellen is okádták a tüzet az orosz ágyúk. A védők visszavonultak a két folyó északi, illetőleg nyugati oldalára. Átkelésük után felrobbantották a hidakat és új állásaikból aknatüzet zúdítottak a belvárosba bevonuló oroszokra.
Az ősi vár több méteres falaiban sem az orosz ágyúk, sem a német aknák nem tudtak kárt tenni. De ott állott a közelben -védelem nélkül- a Szent István által alapított székesegyház. A püspök a becsapódások morajától próbált a találat helyére következtetni. Amitől félt, délután 3 órakor bekövetkezett. Egy gyújtóbomba eltalálta a tornyot. Az égő torony rázuhant a templom tetőzetére és azt felgyújtotta. A szörnyű hír annyira megrendítette a püspököt, hogy ledőlt az óvóhely pihenőjére és keservesen sírt...
A nap folyamán eltávolodott a harci zaj, de egymás után özönlöttek a katonák: "fosztogatnak, követelőznek. Vilmos püspök állja a harcot. Velük megy a pincébe, a toronyba, mindenütt ott van, ahol veszély fenyeget". Egy igen durván fellépő csoport vezetőjével vitába keveredett. A vezető félre akarta lökni az ajtóból. A püspök nem engedett. Erre az egyik szovjet katona nyeglén oda szólt a vezetőnek: "Eressz bele néhány golyót a hasába!"
A Nagycsütörtökről Nagypéntekre virradó éjszakát is átvirrasztotta. A nagypénteki csonka mise bemutatásáról már szó sem lehetett, de kora reggel felolvasta Krisztus szenvedésének evangéliumi történetét. "Sohasem volt az olyan megrázó, mint azon a napon, abban a lelki állapotban".
Úgy tíz óra tájban kisebb vöröskatona csoport érkezett. Végigjárták a pincehelységeket, de nem követelőztek. Ellenkezőleg. Feltűnően barátságosan viselkedtek. Közülük az egyik magyarul is tudott. Az óvóhely lakói még derültek is rajta: "Papa Kacagról, neve Király, háborúban szoldát, maradni oroszban, elvette mama, én félmagyar, kicsi tudni magyar...". Akkor még senki nem sejtette, hogy ennek a barátságos csoport küldetésének célja a helyzet kikémlelése volt.
A délután végén, úgy hét óra tájban visszajött a délelőtti barátságos csoport, ezúttal azonban meglehetősen ittas álapotban. Egy őrnagy vezette őket. Hangos szóval fiatal nőket követeltek, "krumplipucolásra és egy kis házimunkára". A pincefeljáróban szorgoskodó asszonyok ijedtükben kiugráltak az ablakon. A kiabálásra a püspök azonnal felsietett a tágas földszínti helységbe. A délcegtermetű és vállas főpapnál is magasbb és testesebb őrnagy megismételte a követelést. A püspök határozott nemmel válaszolt. De megigérte, hogy a házimunkához szükséges csoportot önkéntesen jelentkező idősebb férfiakból és nőkből összeállítja. Az őrnagy visszautasította az ajánlatot. Ragaszkodott a fiatal nők kiszolgálásához. A tolmács, egy Békéscsabáról menekült és szlovákul gyengén tudó orvos, egyre ijedtebben próbálta visszaadni a heves vita mondatait.
A katonák percről percre fenyegetőbben viselkedtek. A püspök azonban rettenthetetlen maradt. Végül felhúzott géppisztollyal kényszerítették a pincébe való lemenésre.
A püspök felrohant az előtérbe. Utána a diákkorú Pálffy Sándor unokaöccse. Annak nyomában a két pap. A saját biztosnságával egyáltalán nem törődő főpásztor feltartott kezekkel haragos "Hinaus!... Hinaus!" (Ki innen!... Ki innen!) kiáltással követelte a nőrablók távozását.
Erre vagy az őrnagy, vagy az egyik embere tüzelni kezdett. A sorozat első három golyója az előtér mennyezetébe fúródott. A következő hármat a fiatal "Kuki" gróf kapta. Apor püspök is három golyót kapott. Az egyik jobb karján a reverenda és ing kezelőjét lyukasztotta át. A másik a homlokát súrolta, de csontot nem ért. A harmadik, a halálos, a köldöke felett hatolt a hasüregbe. A homlokáról kiömlő vér végigcsorgott az arcán, és vörösre festette a kövezetet.
A katonák "hősi tettük" következményét látva elengedték áldozataikat és kiszaladtak az épületből. A püspököt két papja vitte le az óvóhelyre, ahol a tolmács-orvos elsősegélyben részesítette és "azonnali operációra van szükség" állapította meg. Az óvóhely lakói könnyes meghatottsággal szemlélték a csodálatos, szinte természetfölötti nyugalmat, amely a mindvégig eszméleténél lévő pártfogójuk arcából-szeméből feléjük sugárzott. Amikor egyik munkatársa föléje hajolt és megkérdezte vannak-e fájdalmai, szelíden suttogta: "Köszönöm Jézusomnak, hogy Nagypénteken szenvedhetek!..." Arra a hírre pedig, hogy a lányok és fiatalasszonyok megmenekültek, boldog mosollyal felelte: "Érdemes volt!..."
Jézus szentséges szíve bízom Benned!"
Felajánlom összes szenvedésemet engesztelésül a saját bűneimért, de felajánlom papjaimért is, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban tesznek.
Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért!
Szent István könyörögj a szegény magyarokért!"
A mellékelt képen Apor Vilmost (második jobbról) paptársaival látjuk az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából.
Idősebb fiútestvére Gábor diplomata volt a Szentszéknél Rómában. 1944-ben a német megszállás ellen tiltakozva feladta ezt az állását. A háború után Rómából segítette áldozatos, odaadó munkával menekült honfitársait és az emigráció katolikus magyar intézményeit 1969-ben bekövetkezett haláláig.
vissza a címlapra
vissza a bejárathoz