Dr. Némethy Kesserű Judit


DÉL-AMERIKA MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ IFJÚSÁGA – TEGNAP ÉS MA

Nagy öröm számomra, hogy az idei Tanulmányi Napok témája "A magyar ifjúság – világszerte", és hogy ebben helyet kap Dél-Amerika magyar ifjúsága is. Előrebocsájtom, hogy egy egyórás előadás szükségszerűen leegyszerűsített tényeket hozhat csak, és általánosításoktól nem lehet mentes. (A neveknél is ez a helyzet. Csak néhány, évtizedekig az ifjúságért munkálkodó személy nevét emeltem ki, ami a kimaradottakkal szemben semmiképpen sem igazságos.)
Bár a 20. század során Latin-Amerika minden sarkába kerültek magyarok, három országra szeretnék szorítkozni, mégpedig, ábc sorrendben: Argentínára, Brazíliára és Venezuelára, mert ez az a három dél-amerikai ország, ahol még ma is létezik olyan ifjúság, amelyik a magyarsághoz kötődik, részben magyarul beszél, magyar gyökereit ápolja. Zárójelben megjegyzem, hogy legrészletesebben Argentínát fogom kezelni. Nemcsak azért, mert ott nőttem fel és ezért a legjobban ismerem, hanem mert még ma is ott van a legjelentősebb magyarul beszélő, magyar származású ifjúság. (No meg onnan származik a jövendőbeli holland királyné!)

Mindenekelőtt a távolságokat szeretném kiemelni:

- Caracas és Buenos Aires között 5200 km van, annyi, mint Amszterdamtól az Urálig.
- Caracas és Săo Paulo közötti távolság 4500 km: több mint Amszterdam és Moszkva között.
- Săo Paulo 400 km-re fekszik Rio de Janeirotól. Săo Paulo és Buenos Aires 1700 km-re vannak egymástól.
- Argentína hossza: 3800 km. Annyi, mint Amszterdam-Jeruzsálem.

Ezek mind légvonalbeli távolságok. Szárazföldön, néhol úttalan utakon, sokkal több lenne. Ugyanakkor pl. Caracas és Buenos Aires között alig van légi közlekedés.

Noha Európában általában a dél-amerikai országokat egy kalap alá veszik, hadd mutassak rá csak egyetlen megkülönböztető tényez$re: az összes dél-amerikai ország közül csak kettőben jogos létező középosztályról beszélni: nevezetesen Argentínában és Uruguayban. A többi országban, tehát köztük a tanulmányom tárgyát képező Brazíliát és Venezuelát beleértve, van egy ún. "kiváltságos" vagy "felső tízezer"-nek nevezett réteg, – és aztán van a nagyszámú "nép". Ez természetesen szintén egy leegyszerűsített általánosítás, hiszen pl. Brazíliában ma már, az európai bevándorlás által szintén kiépült a középosztály, de azért fontos kiemelni, mert valóban óriási különbségek vannak országról országra.

Dél-Amerika magyar származású ifjúsága – tegnap és ma

Nem véletlen, hogy címemhez a "származású" szót ragasztottam. Ellentétben más nyugati magyar gócpontokkal (nevezetesen USA, Kanada, Ausztrália és nem egy európai ország), ahova szüntelenül érkeznek új magyar bevándorlók mind az anyaországból, mind Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból, Dél-Amerikába 1956 óta nem volt számottevő magyar bevándorlás. Ott tehát a mai magyar gócpontok ifjúsága kizárólag harmad-, sőt negyed-generációs fiatalokból tevődik össze. Ők elsősorban azoknak a leszármazottai, akiket összefoglalva "48-as emigrációnak" nevezek. Ezek az ún. "dípík" ("Displaced Persons"), vagyis akik a II. világháború után, a bolsevizmus elől menekülve, 1947 és 1951 között kerültek Dél-Amerikába: katonák, közigazgatási és minisztériumi tisztviselők, egyetemi tanárok, orvosok, művészek, tudósok, diplomaták, írók, jogászok. Elsősorban középosztálybeliek, de voltak köztük arisztokraták és kisiparosok is. Vagyis többnyire értelmiségiek, akik az új világban szakképzettségüket nem használhatták, a nyelvet nem ismerték, s így igen nehéz körülmények között alapozták meg megélhetésüket, gyári munkások lettek, meg szakácsok, utcai árusok, pincérek, teherautó soffőrök, portások. Érthető módon igényük volt a magyar közösségi életre: magyar nyelvű istentiszteletre, összejövetelekre vágytak, hasonló gondolkodású és hátterű emberekkel igyekeztek összejönni. Így ahhoz, hogy a mai ifjúság magyar öntudatát, magyar érzelmét megértsük, rövid visszapillantást kell adjunk az egyes 1948-as kolóniák alakulásáról, intézményesedéséről, és a fiatalság magyarságneveléséről.

Leszögezem tehát, hogy mindhárom országba lényegileg ugyanez a fajta magyar emigráció került, mégpedig ugyanabban az időben, 2-3 év eltéréssel. Sokkalta kisebb mértékben kerültek még ide 56 után is emigránsok.

Bajban vagyunk, ha megbízható számokat keresünk, hiszen egy dolgot akarnak a számok és statisztikák elhitetni velünk, és gyakran merőben más a realitás. Kötöttem magam tehát elfogadott statisztikákhoz (ezeket mind a Magyar Külügyminisztérium, mind a Magyarok Világszövetsége terjeszti), hiszen szükséges, hogy érthető nagyságrendekről beszélhessek. Ezek szerint abból indulok ki, hogy Argentínában 30 ezer, Brazíliában 100 ezer, Venezuelában pedig 10 ezer magyar, illetve magyar leszármazott él (természetesen a korábbi bevándorlók leszármazottait is beleértve). Akkor közeledünk jobban a valósághoz, ha ezeknek a számoknak legfeljebb a 10%-át vesszük, mint aktív, számontartható magyarságot. Más szavakkal: azokra vonatkoztatva ezt a jelzőt, akik résztvesznek magyar kulturális vagy egyéb rendezvényeken, istentiszteleteken, valamilyen fajta magyar nyelvű sajtóterméket járatnak, megjelennek a nemzeti ünnepek összejövetelein, felvonulásokon résztvesznek, egyesületekben tagok. Például USÁ-ban kis híján 1,6 millió személy írta be magát a 10 évvel ezelőtti népszámláláskor, mint aki magyar származású vagy valamilyen fajta magyar kötődése van. USÁ-ban is legfeljebb 10% az aktív magyarság. Ez Kanadára is vonatkozik.

Mielőtt a részletes elemzésre térnék át, tömören leszögeznék a magyar emigrációra kiható két fontos pontot mind a három országban:
ARGENTÍNÁBAN nincs etnikai diszkrimináció. A bevándorlók szabadon telepedhettek le ott, ahol akartak.
BRAZÍLIÁBAN a fehér fajta könnyebben érvényesül. A bevándorlók szabadon telepedhettek le ott, ahol akartak. Megkötést legfeljebb a klíma okozott (a trópusi körülményeket az európaiak nehezen viselték, ezért inkább a déli részeken telepedtek le). VENEZUELÁBAN a fehér ember könnyebben érvényesül, de az 50-es évek elején számos bevándorlót belföldi munkákra szerződtettek, és csak évek múltán telepedhettek le a fővárosban.

Mindhárom ország azokban az években "jó" országnak volt nevezhető, vagyis bőven volt munkalehetőség, volt szabadság, stabilitás, a gyerekek tanulhattak. Különböző okoknál fogva, mindhárom ország gazdasági téren nagyot bukott. Már 1956-ban Argentína és Brazília nem számitott "jó" országnak, sem politikai, sem gazdasági szempontból. Ezért az 56-os emigráció más befogadó országokba került, és a már meglévő magyarságból is igen sokan továbbvándoroltak.

Kezdjük Argentínával. Lakossága ma 36 millió, a főváros, Buenos Aires külvárosaival együtt 13 millió. (Egész Magyarország lakossága bőven elférne Nagy Buenos Aires-ben!)

Az évek óta menekült táborokban tengődő közép- és kelet-európai "dípík" számára elsőnek Argentína nyitotta meg kapuit. Perón elnöknek akkortájt tervszerű népesítési szándéka volt, ugyanis évente 50 ezer személyt akart betelepíteni Spanyolországból és Olaszországból. Kellő számú jelentkező hiányában a hivatalos verbuváló megbízottak a nyugat-európai menekült táborokba mentek érdeklődők után nézni. Ennek eredményeként 1947 és 1949 között több ezer magyar menekült érkezett Buenos Aires kikötőjébe.

Az akkori igen jó gazdasági viszonyok között szinte mindenki azonnal talált munkát és bérlakást is. Ebben páratlan segítségükre volt a már ott élő ún. "régi" magyarok széles rétege, akik tolmácsolással, tanáccsal, összeköttetéssel, sok esetben pénzkölcsönnel, kezeskedéssel, bútorral, vagy egyéb háztartási felszereléssel önzetlenül ellátták az újonnan érkezetteket.

A "régi" és "új" magyarok társadalmi háttere és érdeklődési köre viszont merőben különbözött. Az újonnan jöttek nem szívesen vettek részt a már meglévő magyar klubok életében: saját gyülekezőhelyre, kulturális intézményekre vágytak.

Így történt, hogy két éven belül, – a semmiből – hatalmas szellemi életet hoztak létre: központi székház Centro Húngaro néven, szabadegyetem, tudományos akadémia, színház, könyvkiadás, sajtó, s emellett számos társaság alakulása: Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), férficserkészek, argentin-magyar kulturális társaság, később tüzérek, mérnökök ...

Néhány számadat jól aláfesti a szellemi tevékenységet:

Könyvek: 7 könyvkiadó az évek során (1948 és 1968 között) 155 magyar könyvet adott ki: kiváltképpen magyar klasszikusokat és olyan szerzők m#veit, akik otthon tiltva voltak.

Sajtó: 1948 és 1968 között 62 emigrációs lap jelent meg Argentínában, amelynek 34%-a 5 évnél tovább élt. Ma az egyedüli túlélő a Délamerikai Magyar Hírlap, amely az 1929-ben megalapított Délamerikai Magyarságnak egyenes jogfolytonos utóda. Szerkesztője évtizedek óta a ma 82 éves Czanyó Adorján.

Volt Mindszenty Akadémia és Pázmány Péter Szabadegyetem, ahol előadás sorozatok, ankétok, vitaestek, tanfolyamok hangzottak el.

Voltak ezenkívül színi előadások is, Magyarország legjelesebb színészeivel (Páger Antal, Vaszary Piroska, Szeleczky Zita, Hajmássy Miklós, Cselle Lajos, Szilassy László, Komár Júlia, Eszenyi Olga – eleinte együtt, egy színpadon!). Húsz év alatt összesen 117 előadást tartottak Argentínában, és 99 darabot adtak elő. A színjátszó társaság nagyszámú vendégszereplést rendezett Brazíliában, sőt még Venezueláig is eljutott. Hajmássy és Komár kivételével mind továbbvándorolt.

Térjünk rá előadásom témájára, az ifjúságnevelésre. Ezen a téren az argentínai emigráció érte el a legnagyobb eredményeket. Az odaérkezett nagyszámú pedagógus és nevelí között, Dr. Girsik Géza és felesége, Piri néni kezdtek hozzá elsőkként – már 1949-ben – a kolónia apró gyerekei oktatásának, folytatva azt a munkát, amelyet 1945-ben, az innsbrucki menekülttáborokban indítottak. Magyar gyereknyaraltatást is szerveztek, kihasználva a Fundación Eva Perón ingyenes programját. Így adódhatott, hogy 1950-ben egy egész kis csapat emigráns magyar gyerek együtt nyaralhatott ingyen.

Emellett nagy volt amúgyis az ifjúság kulturális igénye és ezirányban való szervezkedése. Azokra a fiatalokra utalok, akik tizenévesek voltak amikor szüleikkel menekültek, a németországi lágerekben legfeljebb az érettségiig jutottak, de a kivándorlás után nem remélhették, hogy egyetemen tanuljanak, – pénzt kellett keressenek az egész család megélhetésének biztosítására. "A buenosairesi húszévesek gondja" c. cikk, amelyik 1949. novemberben a Magyarok Útja c. hetilapban jelent meg, kellően érzékelteti ezt az igényt: "... 80-100-an lehetünk, akiket a mostoha menekült-sors ide, a szabadságnak erre a boldog földjére vetett. Nem tanulhatunk a kenyérharc miatt... Sehol a világon nincs ma egy csomóban annyi tudós, professzor, tanár, nevel$, mint itt Argentínában. Ismeretesek a nehézségek. Mégis kérünk mindenkit, akiket illet, a leendő Mindszenty Akadémia szerveit, a Centro Húngaro vezetőségét: teremtsenek lehetőséget a mi tanulásunkra."

Így indult be a Centro Húngaro ifjúsági csoportja. 1950-ben havi irodalmi délutánokat rendeztek, szavalatokkal tarkított előadásokkal. Ebben a Mindszenty Akadémia tagjai is közreműködtek, előadásokat tartottak. Így jött létre 1952-ben a Pázmány Péter Szabadegyetem, az ifjúság igényeit kielégítendő.

Ifjúsági vonalon az Argentínába érkezett Angolkisasszonyok végezték a legjelentősebb munkát. Ők teremtették meg a Plátanosi Intézetet, amely eleinte bentlakóként fogadta a kolónia gyerekeit. Az intézet nagyrészt az egész kolónia közadakozásából jöhetett létre: az apácák családról családra járták végig a kolóniát, és mindenki anyagi lehetőségeihez mérten vásárolt tőlük ún. "téglajegyeket".

Máter Juhász Mária is angolkisasszony volt és az ő leleményességének, személyes varázsának, és nem utolsó sorban pedagógiai tehetségének köszönhető a Zrínyi Ifjúsági Kör megteremtése 1952-ben. Ez a mindennapi nyelven ZIK-nek nevezett kör eleinte önképzőkörnek indult, majd mindinkább a hétvégi magyar iskola szerepét töltötte be és még ma is ilyen értelemben működik. Máter Juhász már nem a Pázmány Péterbe tömörülő húszéveseket célozta meg, hanem a fiatalabbakat, 12-t$l 19 éves korig. Abban az időben a magyar nyelv természetesen megvolt, de hiányzott a magyarságtudat fejlesztése, a történelem és irodalom megismerésén keresztül.

Utolsónak említem ugyan, de fontosságban elsődleges a külföldön működő Magyar Cserkészszövetség munkája, amelynek elejétől kezdve Bodnár Gábor volt spiritus rectora, egészen 1996-ban bekövetkezett haláláig. E szövetség kötelékébe tartozó cserkészcsapatoknak meghatározó szerepük volt – és van még ma is! – az ijfúságnevelés, valamint az utánpótlás biztosítása érdekében.

Argentínában már 1948-ban indult a szervezkedés, és a valódi cserkészmunka ifjúsági szinten 1952-ben kezdődött el. Ekkor érkezett ugyanis Argentínába Nt. Leskó Béla ev. lelkész, aki Buenos Airesben fiú cserkészcsapatot alapított. Leskó Béla is terméke volt annak a lelkes mozgalomnak, amely a nyugat-európai menekült táborokban meggyőződéssel és óriási lendülettel, mondhatni "gyorstalpaló kurzusokban" képezte ki a fiatal cserkészvezetőket, akik a továbbvándorlás alatt különböző országokba kerültek. Bodnár Gábor volt a vezetőképzés motora, aki társaival együtt egyfajta látnoki megszállottsággal vetette bele magát a fiatal menekültek képzésébe, mielőtt ezek a szélrózsa minden irányába szétszéledtek volna. Erre a képzésre annál is inkább szükség volt, mivel Magyarországon 1947-ben betiltották a cserkészmozgalmat. Egészen 1990-ig a Magyar Cserkészszövetség csak külföldön működött, és minden országot felölelt, ahol magyar emigráns kolóniák léteztek. (Mint érdekes adalékot itt megemlítem, hogy a rendszerváltás óta a Külföldi Magyar Cserkészszövetség működése és létszáma nem csökkent, hanem még növekszik is!)

Buenos Airesben a fiúcserkész szervezkedést nemsokára a lánycserkész munka is követte, a szintén angolkisasszony Máter Bodolai Margitnak köszönhetően. 1955-ben már négy cserkészcsapat működött. A 60-as évek elején együttesen 250-nél több aktív cserkészt tartottak számon, 6 éves kortól egyetemistákig. A heti összejöveteleken kívül portyákat, akadályversenyeket, regös hétvégeket, nyáron kéthetes táborokat és vezetőképző táborokat szerveztek. A cserkészetben való részvételnek fő feltétele volt, hogy rendszeres tanulók legyenek a hétvégi magyar iskolában, hogy eleget tudjanak tenni a Cserkészszövetség magyarságismereti követelményeinek. Ezért a Buenos Aires-i cserkészek mind rendszeresen jártak (és járnak) a Zrínyi Kör foglalkozásaira. Mindez idillikusnak hat. De jöttek Argentína számtalan és állandó jellegű politikai és gazdasági válságai. Ezek óhatatlanul kihatással voltak (és vannak ma is!) a magyar koloniális életre. Már az 50-es évek végén, az első gazdasági krízis alatt, egész családok kezdtek továbbvándorolni az Egyesült Államokba és Kanadába. Igen sok fiatal került így el Argentínából. Már akkor kezdett csökkenni a kolónia létszáma.

Többnyire minden emigrációról megállapítható, hogy a második generáció után törvényszerűen felgyorsul egy természetes asszimilációs folyamat: a kezdeti beilleszkedés után szükségképpen bekövetkezik a környező világba való felszívódás, amely általában a nyelv és gyakran az identitástudat elvesztését jelenti. Az asszimiláció tehát elkerülhetetlen, magyar berkekben is. Ezért érdekes tünet, hogy Dél-Amerikára vonatkozóan mindez csak részben érvényes. Némiképpen ugyanis kitolódott ez az asszimilációs folyamat, jóllehet semmi "friss vér" nem érkezett a kolóniákba az 1956-os magyar forradalom óta, és így kizárólag a biológiai szaporulatra vannak utalva.

Itt térek rá a második tanulmányi országunkra, Brazíliára, a déli félteke legnagyobb országára: 8 és fél millió km2. Lakossága ma 170 millió. Fővárosa Brasilia. Rio de Janeiro lakossága külvárosaival együtt 7 millió, Săo Paulo lakossága külvárosaival együtt 15 millió.

Ahogy már említettem, teljes mértékben megvannak a kezdetbeli párhuzamok Argentínával. Brazíliába is nagyszámú magyar "dípí" érkezett a 40-es évek végén. Az újonnan jöttek itt is a régi magyarok segítségére számíthattak. Mindkét országban az új bevándorlók is intézményesedtek, egyházakat, klubokat, egyesületeket alapítottak. Míg az Argentínába érkezettek lényegileg csak a főváros környékén – Buenos Airesben – telepedtek le, Brazíliában két gócpontban tömörültek: Rio de Janeiroban és Săo Pauloban.

Elsőnek Rio de Janeiroban szerveződött a magyar egyesületi élet. Már 1949-ben itt alakult meg az első tengerentúli magyar cserkészcsapat, Szirmay Iván vezetése alatt. 1950-ben létrejött a Brazil-Magyar Kultúr Egyesület. Számos rendezvényt, színi előadást, szavalóversenyt szervezett, tájékoztató közlönyt adott ki, könyvterjesztést vállalt, és nyelv- és magyarságtudományi tanfolyamokat tartott. Fő célkitűzése mindvégig az ifjúsági munka támogatása volt. Ennek érdekében már az 50-es évek elején Muryban (Riótól 100 km-re) létrehozták a Mindszenty József cserkészparkot. Dr. Dömötör Miklós és dr. Taubinger István (írói nevén Mailáth István) volt a fő kezdeményezője és létesítője a rioi cserkészparknak és általában a rioi magyar életnek.

Săo Pauloban eleinte a magyar bencések voltak a kulturális és ifjúsági munka középpontjában. Nekik köszönhető Brazília legnagyobb magyar hetilapjának, a Délamerikai Magyar Hírlapnak kiadása és magyar könyvek terjesztése is. Azonban magyar ifjúságnevelés szempontjából legnagyobb érdemük a cserkészet megszervezése, ami azért is fontos, mert az ifjúsági munka Brazíliában lényegileg a cserkészmunkával volt egyenlő. Ellentétben Argentínával ugyanis, Brazíliában a mai napig nem létesült magyar iskola. Ugyanakkor a rendszeres cserkészmunka előmozdítására két cserkészparkot is létrehoztak, Săo Paulo közelében. A brazíliai cserkészet soraiból a későbbiekben a külföldi magyar közélet nem egy vezető egyénisége és szellemi alkotója került ki. Gondoljunk itt, Brazíliára szorítkozva, négy világszerte ismert névre: Cseh Tiborra, Dömötör Gáborra, Pillerné Tirczka Évára, Gémesné Réz Katalinra. A Bencések között pedig emeljük ki különösen Tóth Veremundot és Gácser Imrét. Amikor a 60-as években Brasilia lett a főváros, Rio de Janeiroban erősen csökkentek a megélhetési lehetőségek. Ekkor sok magyar család a rohamosan iparosodó Săo Pauloba, vagy külföldre - főleg Kanadába - telepedett át. A koloniális élet is hanyatlásnak indult: ma csupán 20-30 család él még Rioban, de gyermekeik már nem tudnak magyarul. Săo Paulo-ban azonban tovább gyarapodott a kolónia. A 60-as, 70-es években Szeretetház létesült az időseknek, és az evangélikus egyházban két új cserkészcsapat is alakult.

Săo Pauloban indították el a cserkészek – külföldön elsőkként – a regölést, vagyis a népi (és az ő esetükben általános) kultúra tudományos szinten való tanulmányozását, ápolását. Dráma csoportjuk magas színvonalú előadásokat tartott, elsősorban Németh László darabokat mutatott be. (Săo Pauloban volt a Galilei ősbemutatója, 1956 tavaszán, néhány hónappal megelőzve a magyarországi bemutatót!) 1956 ötödik évfordulóján a szabadságharc verseiből megrázó műsort adtak elő.

(Itt említem meg, hogy brazíliai és argentínai cserkészvezetők dolgozták ki a 70-es években – és azóta is ők vezetik – az ún. Corvina programot, a külföldi Cserkészszövetség nevelési rendszerének egyik oszlopát. Egyetemista korú fiatalok nyári szünetük alatt 10 napon keresztül, tábori keretben, a mindennapoktól távol, kizárólag a magyar kultúra alkotásaival foglalkoznak: verseket, novellákat elemeznek, magyar zeneszerzők műveit hallgatják, képzőművészeti alkotásokat tanulmányoznak, színdarabot adnak elő, – és megvitatják az Ember tragédiáját. Mindez a másod- harmadgenerációs fiatalok magyar szellemiségét erősíti, kitárja előttük a magyar kultúra kincsesládáját.)

Szót kell ejtsek a brazíliai gazdasági helyzetről, és hogy ennek mi volt befolyása a brazíliai magyarságra. Itt állandóan ismétlődő gazdasági problémákról beszélhetnénk, amelyek igen nagy mértékben megakadályozták az előmeneteli lehetőségeket. Ezért határozták rá magukat nagyon sokan a továbbvándorlásra. Mindazonáltal meg kell említeni, hogy a brazil környezet igen barátságosan fogadja a bevándorlókat és gyorsan beszívja az embereket. Könnyű a beolvadás. A brazil nép békés természetét egy tréfás anekdótával is illusztrálhatom. Miután a nép nem szeret verekedni, véres forradalmak nincsenek. Így mesélik brazíliai barátaim: "Mi egy nagy forradalom? Két generális találkozik. Szembenállnak egymással. Kezet nyújt az egyik a másiknak azzal, hogy 'Te nyertél'. És ezzel vége a forradalomnak. Hasonló a hatalomátvétel. Ötévenként váltják egymást. A fentlévő diktátor magától adja át a hatalmat a következőnek." –– Ebben a dél-amerikai országban is csak nehezen és döcögve köszöntött be a demokrácia.

Most kerül sor a harmadik országra, amelyet röviden elemezni szeretnék:

Venezuela. 24 millió lakosa van. Caracas közel 4 millió lakos.

Szemben az argentínai és brazíliai kolóniákkal, ahol a régi magyarok intézményesen és egyénileg is segítették az újonnan érkezetteket és az államhatóságok megkötések nélkül engedték őket letelepedni, Venezuelában alig voltak korábbi magyar emigránsok, és több esetben az új bevándorlók csak kijelölt helyeken üthették fel sátorfájukat. Mindezek miatt az els$ időkben igen nyomorult körülmények között kezdték el új életüket. A három ország közül ide érkezett a legkisebb létszámú magyar emigráns csoport. Mégis – mint a másik két országban is – a legrövidebb időn belül hozzákezdtek a közösségi élet megalapozásához, a vallás és hagyományok megtartásához, továbbadásához. Az 1950-es évek elején létrejött a Magyar Református közösség, majd a Katolikus Nőegylet, az MHBK csoport és a kőnyomatos Karibi Újság, élén Rozanich Istvánnal, aki haláláig szerkesztette.

Venezuela gazdag olaj-évei a magyar kolóniára is kihatottak. 1969-ben felépült a Magyar Ház, amellyel pezsgő társadalmi élet kezdődött, bálokkal, kulturális előadásokkal, társas összejövetelekkel, színházi estekkel. Számos emigráns magyar írót, színészt, tudóst, előadót hívtak meg.

Kezdettől fogva a kolónia ifjúsági vonalon volt a legtevékenyebb. Itt is a "dípí" lágerekben képzett cserkészvezetők kezdték el a munkát, élükön Krisch Ervinnel és Kristó Nagy Katalinnal. Már 1950-ben két cserkészcsapat alakult, amelyek aztán igen feler$södtek az 1956-ban érkezett fiatalok csatlakozásával. Az 56-osok indították el az óvodát és tánccsoportot is. Míg a tánccsoport azonban minden időszakban fontos szerepet töltött be, az óvoda hol létezett, hol nem. 1975-ben, Mindszenty hercegprímás látogatásának hatására nagyon sokan vissza- illetve bekapcsolódtak a kolóniába. Ekkor alakult újra a mindennapos óvoda – az öregcserkészcsapat kezdeményezésére. Így a magyarságnevelés kizárólag a cserkészcsapatokra maradt. Fiataljaikat rendszeresen és nagy számban felküldték a Külföldi Magyar Cserkészszövetség központi táboraiba, a New York állambeli Fillmoreba, már csak azért is, mert – mint ahogy a bevezetőmben említettem, – a dél-amerikai Venezuelának sokkal könnyebb az észak-amerikai kontinens felé közlekednie, mint saját kontinensének délebbre fekvő országai felé.

Ami pedig a nyelvet illeti, már a 70-es években komoly gondok voltak az újabb generációk magyar nyelvtudása körül, ezért spanyol nyelvű cserkészcsapatot hoztak létre a magyarul nem tudó magyar származású gyermekek számára. Ez teljesen ellenkezik a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elvével, aminek folytán nem is ismerte el ezt a csapatot. M#ködésük meg is szűnt, néhány év után, utánpótlás hiányában. Önállóan nem voltak életképesek.

Dél-Amerika magyar származású ifjúsága, tegnap – és ma

Elérkezett a pillanat, hogy rátérjünk a mára. A mai helyzetet szintén országonként szeretném elemezni.

Mint bevezetőmben említettem, mindhárom ország magyar fiataljai majdnem kizárólag az ún. "dípík" leszármazottai, vagyis akiknek nagyszülei, dédszülei a II. világháború után, a bolsevizmus elől menekülve, 1947 és 1951 között kerültek Dél-Amerikába.

Argentínában az első generáció által létesített intézmények nagyrésze a mai napig működik. Legalábbis a lényeges része, nevezetesen az ifjúságnevelésre vonatkozó berendezkedések. A Máter Juhász által megalapított Zrínyi Ifjúsági Kör vezetését a Máter eltávozása után 1962-től kezdve Lomniczy József vette át, aki segítőgárdájával együtt (élükön Benedek Lászlóval és Marikával) szívósan és kitartással vezette tovább ezt a hétvégi magyar iskolát, 1988-ig, vagyis 26 éven át. Már addig is számos másodgenerációs tanerő segített be, de attól kezdve kizárólag másodgenerációsok kezében van a magyar óvoda és iskola továbbvezetése. Kezük alatt a harmad- és negyedgenerációsok tanulnak, és noha erősen lecsökkent létszámban, de nagyon elfogadhatóan beszélik még a magyar nyelvet. A természetes lemorzsolódás tünetét még súlyosbítja az a tény, hogy a Zrínyi Kör oktatási programjának követelményei még mindig igen igényesek. Sok szülő nem érti, miért szükséges hétvégről hétvégre kitenni gyerekét ennek a viszonylag magas szintű tanulás nehézségeinek. A cserkészet továbbra is vonzerő és megadja az egyik okot, mint változatlan követelmény, arra, hogy a gyerekek járjanak a magyar iskolába.

Mindez ma már csak egyetlen erős gócpontra szűkült le: Buenos Aires egyik északi külvárosában, a Hungária Egyesület körül folyik a hétvégi magyar foglalkozás, vagyis a cserkészet és a Zrínyi Kör. Utóbbit a fiatal vezetőgárda most már új, kibővült programmal látja el. Hetente 8 osztályban gyűlnek a gyerekek, óvodástól az ún. "érettségi" csoportig. Tavaly megkezdte működését a "Széchenyi csoport", olyan gyermekekkel, akik még nem tudnak magyarul. A gyermekek célja: úgy megtanulni magyarul, hogy a szabvány osztályokban és a cserkész foglalkozásokon is résztvehessenek. A Zrínyi Kör másik rendhagyó újítása a műhelyek bevezetése. Tavaly óta, a tanóra és a cserkészösszejövetel után, sport, szellemi és szalonfoglalkozások között választhatnak a fiatalok (vívás, tánc, kézimunka, színház, kerámia, magyar kultúra, stb.). A lényeg az, hogy nem kötelez$, és hogy a műhelyeken való részvételhez nem előfeltétel a magyar nyelvtudás. Így nyújt hétvégenként a Zrínyi Kör és a cserkészet teljesfokú elfoglaltságot a magyar származású fiatalok számára.

Mind ez a munka nem lenne azonban elegend$, ha a fiatalok nem kerülnének kapcsolatba az élő magyar valósággal. Ezért óriási jelentőségű a Zrínyi Kör ösztöndíj diákcsere akciója Magyarországgal, amelyet már 12 éve tart fenn. Eddig 17 ösztöndíjas töltött közel egy évet Budapesten, és 12 magyarországi diákot láttak vendégül a Buenos Aires-iek. Ez a program, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség magyarországi ösztöndíjaival együtt, igen nagy lehetőséget nyújt a nyelv és kultúra megtartásához.

Argentínából indult el a dél-amerikai magyar néptánc fesztiválok gondolata. 1988 óta hat ilyen fesztivál került megrendezésre, felváltva Argentínában, Brazíliában, Venezuelában és Uruguayban. Sajnos ezek a fesztiválok, amelyek összehozták Dél-Amerika ifjúságát, mind a négy ország bénító anyagi körülményei miatt ujabban elmaradtak. Ugyanakkor azonban az argentínai és brazíliai cserkészcsapatok, minden nehézség ellenére is, öt évenként megtartják közös "jubileumi" táboraikat, hol az egyik országban, hol a másikban.

Mint érdekes új fejlemény megemlítendő, hogy az Argentínai Magyar Intézmények Szövetsége keletkezése óta (1991) vidéken is kisebb-nagyobb magyar szervezetek kezdték felütni fejüket. Részben olyan szervezetekről van szó, amelyek tagjai már nem beszélnek magyarul, de büszkék magyar származásukra és igénylik a kapcsolattartást mind a Buenos Aires-i gócponttal, mind az anyaországgal.

Az argentínai magyar kolónia még mindig kreatív lényére az is rámutat, hogy 1993 óta létezik egy kb. 30 tagú vegyeskórus, a Coral Hungaria, amely kizárólagosan a magyar zenével és annak terjesztésével foglalkozik. A karvezető maga harmadgenerációs. Az idén április-májusban vendégszereplői körúton voltak Magyarországon, nagy elismerést és sikert aratva. Ezenkívül egy éve két másodgenerációs fiatal kezdeményezése folytán megindult a HungArgenNews. Ez egy villámpostán kiküldött havi Értesítő, amelynek címe "Az Argentínai Magyar Kolónia havi, ingyenes elektronikus kiadványa, az intézmények és személyek eseményeiről". Jelenleg 400 címre küldik ki világszerte. Külön ismeretterjesztési fejezetet is tartalmaz, spanyol és magyar nyelvű cikkekkel. Címe: hungargennews@inbox.as, vagy haynal@newage.com.ar

Brazíliában, mint már említettem, ma már egy nagy gócpontra összpontosul minden: a Săo Paulo-i magyar kolóniára. Az 1985-ben megépült Magyar Házban rendszeres egyesületi élet folyik. Itt is már minden a másodgenerációs volt cserkészek kezében van. A regös csoportból fejlődött ki a már 40 éve működ$ Pántlika tánccsoport, amely 1999-ben Magyarországon résztvett a Dunamenti néptánc fesztiválon. Ma két tánccsoportja van az idősebbeknek, és külön egy a kicsiknek.

A Săo Paulo-i cserkészvezetők nagy lendülettel álltak neki, hogy végre legyen magyar iskolájuk. Magyarországról kértek állandó tanárt. Egy év nehézség után ez most sikerült, megérkezett a nyelvtanár, és a hét minden napján, több órán keresztül tart nyelvleckét, külön és csoportosan. Remény van tehát arra, hogy a magyarul alig tudók is visszakerüljenek olyanok közé, akiket magyarul lehet oktatni történelemre, irodalomra, hagyományápolásra. Tavaly óta 5 fiatal tanul ösztöndíjjal a budapesti nyelvintézetben. A cserkészet változatlanul aktív, táborokat, körutakat szerveznek, a tánccsoportok továbbra is nagy népszerűségnek örvendenek. Általánosan elterjedt a sok vegyes házasság, vagyis azok, ahol csak az egyik házastárs magyar származású. Ezeknek gyerekei nem, vagy alig tudnak magyarul. Mindinkább nagy a beolvadás a befogadó brazil társadalomba és felszívódás a brazil társadalmi életben.

Venezuelában lassan minden tevékenység egy gócpontra összpontosult: a Caracas-i Magyar Házra. Ez lett a venezuelai magyarság életének központja. Vezetői, tagjai, mind a volt cserkészifjúságból tevődnek össze, élükön Nyisztorné Jeszenszky Judittal és Diegoné Fedor Alízzal. Itt gyűlnek a cserkészcsapatok, itt működik a mindennapos óvoda (jóllehet ma már igen kis létszámmal), itt gyakorol a még ma is létező két tánccsoport. A venezuelai magyar ifjúság néptánc terén a legtevékenyebb. Az évek során 9 magyarországi, illetve kárpát-medencei néptánctanárt láttak vendégül, akik több hónapon keresztül tanították a csoportok tagjait. Minden évben résztvesznek a Venezuelai Folklortánc Fesztiválon, s aktív szervezői voltak a dél-amerikai magyar néptánc fesztiváljainak is.

Mindazonáltal tény, hogy Venezuela az az ország, ahol a három ország közül leginkább hanyatlott a magyar nyelvápolás. Azonban igen biztató jelek is vannak. A Cserkészszövetség nyomására, két éve magyar iskola is beindult. A kolónia azon dolgozik, hogy magyarországi tanítónőt hozasson 1-2 évre. Ezenkívül, tavaly óta évente 6, vagyis összesen 12 fiatal tanul a Magyar Nyelvintézetben. Ezt elősegíti, hogy sok nem magyar-származású szülő lelkes pártolója mind a cserkészetnek, mind a tánccsoportnak. Anyagi áldozatokra hajlandók, hogy gyermekeik elsajátítsák a magyar nyelvet, megismerjék a magyar kultúrát. A sűrűsödő magyarországi kapcsolatok által remélik kitolni a valószínűleg elkerülhetetlen beolvadást.

Összevetve a három országot, a közös nevező közöttük az, hogy mind az argentínai, mind a brazíliai, mind pedig a venezuelai magyar származású fiatalság egy része tevékenyen résztvesz még a magyar közösségi életben, elsősorban a cserkészeten és néptánccsoportokon keresztül. Úgyszintén közös nevező az asszimilációs folyamat, noha nem egyforma a három országban: Venezuelában a legerősebb, Argentínában a leglassúbb. Ennek okát az emigrációs csoportok kezdeti intézményesedésében és fejlődésében, a befogadó országok jellegében, sajátosságaiban és körülményeiben, – de egyúttal ifjúságának nevelésében is kell keressük. Mindhárom országban – a kezdetekhez viszonyítva – nagyon erősen lecsökkent a magyar koloniális élet, vagyis az aktívnak nevezhető magyarok létszáma. Nem lehet eleget ismételni olyan tényezőket mint a lemorzsolódás, a nagyfokú asszimiláció, az új bevándorlók hiánya, és nem utolsó sorban a gazdasági körülmények okozta nehézségek. Az eredmény az a mai magyar élet, amelyet talán a tegnapihoz viszonyítva csökevénynek nevezhetünk, és ez nemcsak a mennyiségre, hanem sajnos a minőségre is vonatkozik.

Teljesen hozzáállásunktól függ, hogy hogyan itéljük ezt meg. Itt jön a híres félig tele, vagy félig üres pohár elmélet. Én a félig tele pohár mellett szavazok, – de ez nem kizárólag a kolóniák érdeme, hanem a történelmi helyzet gyökeres megváltozása által adott új körülményeknek és lehetőségeknek is köszönhető. A magyarság szempontjából radikális változás történt 1990-ben. Ez a változás lényegesen kihat a nyugati összmagyarságra. A dél-amerikai magyar kolóniák esetében, a magyar rendszerváltás mondhatni a 24-ik órában történt.

Mindaz az ún. "magyarkodás", amelyet lelkes emigránsok idealizmusból végeztek ötven éven keresztül, az ár ellen úszva, igyekezve minden közömböst magukkal ragadni és meggyőzni a magyarságtudat továbbvitelének szükségességéről, most megváltozott. Mégpedig azért, mert most már a legközömbösebb is megérti, hogy igenis van 1990 óta egy anyaország, kinyílt egy hátország, keletkezett egy támasz, ahonnan nemcsak várhat, de elvárhat segítségnyújtást, hogy megmaradjon és továbbfejlődéssel egybekötve létezhessen. De, továbbmenve, itt nem akármilyen hátországról van szó, hanem egy olyan országról, ahonnan felmenői gyökerei származnak, és amely a közeljövőben tagja lesz az Európai Uniónak. Mindez pedig óriási lehetőségeket jelent egy dél-amerikai számára. Mai szókinccsel élve: motivációt nyújt szülőknek és gyermekeknek egyaránt.

Nyugaton igen sokan sokszor úgy érezzük, hogy zárt kapukon döngetünk, ha a most újonnan megnyílt anyaországunkhoz fordulunk. Mert még 10 év után sem érezzük igazán, hogy ott rádöbbentek volna arra, hogy kiaknázatlan tőke rejlik a szétszórtságban létesült magyar kolóniákban az anyaország javára. Ugyanakkor vannak igen biztató jelek. Egyik a Külföldi Magyar Cserkészszövetség által kezdeményezett Collegium Hungaricum Juventutis Occcidentalis (röviden CHJO) két-szemeszteres, budapesti magyar nyelv és hungarológia programja, amelyre az Oktatásügyi Minisztérium 30 ösztöndíjat engedélyezett. A másik az Ifjúsági és Sportminisztérium jelzése, amely szerint gyakornoki programot létesítene nyugati fiatalok számára különböző magyar minisztériumokban. Mindkét kezdeményezés igen pozitív és okvetlenül a magyarországi látókör bővülésére utal.

A magunk részéről meggyőződésünk, hogy még az olyan távoleső magyar kolóniák ifjúsága, mint a három ecsetelt dél-amerikai országban élő magyar leszármazottak is igen jól felhasználható eszközeivé válhatnának külföldön Magyarország érdekeinek képviselésében, lobbyzásban, történelmi igazságai terjesztésében. De a fő feltétel ehhez az, hogy ezek a távoli leszármazottak megőrizzék magyarságtudatukat, a magyar nyelvet és hivatásérzéküket. Ma már ezt nem lehet egyedül a külföldi magyar cserkészetre vagy a magyar iskolákra bízni, meg egy maroknyi megszállott idealistára. Ma már ehhez hathatós segítségre van szükség, elsősorban Dél-Amerikában. Ennek a segítségnek gyakorlati kidolgozását közösen kell elvégeznünk Magyarországgal. Ha ez bekövetkezik, Argentínában, Brazíliában és Venezuelában a magyar származású ifjúság nemcsak megmaradni, hanem gyarapodni is fog.

Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 42. Tanulmányi napok. Amszterdam, 2001. szeptember 8.