Cserkészélet
|
"Az Úristen nehéz helyre rendelt bennünket, de megálltuk helyünket és megálljuk most is.
De hogy tovább is megállhassuk a helyünket,
nem elég ezt hirdetni, hanem dolgoznunk is kell."
gr. Teleki Pál
|
A CSERKÉSZÉLET az ÚMÉ (korábban ÚMÉK)
negyedéves Internet-kiadványnak állandó rovata: VII. évf. 3. sz. 2002 szeptember
Ebben a számban:
|
- Cserkészek a Szent Jobb körmeneten
- Szabadkai cserkészek a Hargita csúcsán
- Jamboree kiállítás Budapesten
|
Cserkészek a Szent Jobb körmeneten
Minden év augusztus 20-án díszbe öltöznek az ország rendjei, szervezetei, tisztségviselői, amikor felvonulnak Szent István napjának kiemelkedő ünnepségére a Szent István bazilikából induló Szent Jobb
körmenetre. Természetes hagyomány, hogy ott vannak a magyar cserkészek is
a körmeneten. De nem csak megjelennek, de szolgálatot is vállalnak: sorfalat
állnak, nyolcan viszik az óriási méretű nemzeti zászlót, segédkeznek, ha
valahol szükséges.
A több tízezres tömegben persze előfordul, hogy nem mindenki látja a zöldnyakkendős
fiúk és lányok sorait. Ilyenkor szerencsések azok, akiknek valaki felvette
video szalagra a helyszíni TV-adást, mert madártávlatból jobban lehetett
látni a cserkészeket. Sőt a műhold adókon keresztül még messze a határokon
túlra is eljutottak a képek...
Ugyanakkor tudjuk, hogy ott voltak az egyenruhás cserkészek sok Szent
István napi rendezvényen is szerte az országban és a határokon túl más rendezvényeken
is, ahová nem jutottottak el a televíziós kamerák. De hát nem is a TV miatt,
hanem Szent István tiszteletére vonultak ki zászlójukkal a fiúk és a lányok,
bárhol is tehették azt.
Szabadkai cserkészek a Hargita csúcsán
Derék székely népség
Hargita aljában
Jellemedben oly sok
Dícsérni való van
Ősi jellegedet
Híven megőrízted;
Míly sok népfaj marad
Messze el melletted!
Holló Kázmér: Hargita alján
|
2002.augusztus 1-én, az ISM útiköltségtérítésének köszönve, 11 szabadkai
cserkész, a Hargita csúcsáról nézhetett szét az ősi földre.
Tavaly a Vereckei -hágón jártunk, s a Honismereti Táborok sorozatában
Csongrád, és Kárpátalja után, az idén Csikmadarasra kaptunk meghívót a 4. sz. Szent István cserkészcsapattól. Mindezen táborok megszervezésében és
úgyszintén a megvalósításukban is Sanyi'bá -nak (Dr. Vekerdy Sándor cst.) az 553. sz. Szent Imre Herceg cscs. vezetőjének, Csongrádról, nagy szerepe
volt. Az ő fejében született meg a gondolat a Honismereti Táborok
sorozatáról, és ezt immár harmadszor is a siker koronázta.
Bálint Lajos Lóránt és Szőcs Ibolya csikmadarasi szervezők is mindent
megtettek, hogy a tábor felejthetetlen maradjon számunkra. Habár már
mögöttük volt egy igen fárasztó tábor, ennek ellenére, olyan programot
állítottak össze, amely szervezőkészségüket, rátermettségüket igazolja.
A házigazda Csikmadaras cserkészein kívül, Csongrádról, Szentesről,
Békéscsabáról, Északbácskából, Kassáról, Horvátországból, és Erdély más
területeiről érkeztek cserkészek, de jelen voltak németországi, ausztriai és
svédországi testvéreink is.
A program keretében a Mádéfalvi emlékmű után Csiksomlyóban, Csikszeredán,
jártunk. Meglátogattuk Bálványost, a Szent Anna tavat, a Gyilkos tavat, és a
Békási szorost is. Találkoztunk Apor Vilmos püspök családjának leszármazottjaival, láttuk az Apor kastély , ahol most tárnak fel eredeti freskókat még az 1600-as
évekből, és a Mikó várat ahol most múzeum üzemel.
Mi szabadkai cserkészek, még az indulás előtt fogadalmat tettünk, hogy a
Hargita megmászása nélkül nem térünk haza. A tábor ba indulásunk július
27-én kezdődött és mindjárt egy jó kis esővel tették az égiek izgalmasabbá.
Így a következő napjaink szárítkozással és sátorrendezéssel teltek. Persze a
kijelőlt program mellett úgymond szabadidős kiegészítésként.
A Hargita "meghódítására" aug -1 én, egy nappal a 18-ik születésnapom után
került sor. Mondhatnám azt is , hogy akár szülinapi ajándék is lehetett.
Mint mindennap természetesen aznap is esett.
Habár a reggel jól kezdődött, a csikszeredai időjóslás szerint, "ha reggel
süt, estére üt", így a reggeli napsütéses indulás után nemsokára ez be is
következett. Nem volt nehéz dolguk a jósoknak, mert ekkor már a vidéken két hete
esett az eső egyfolytában, attól függetlenül, hogy sütött reggel a nap vagy
sem.
A Hargitáról lezúduló esővíz megtette a magáét. Igazi túlélőtúra lett a
dologból. A második pihenőnél, kb. 4 km. út után kezdett esni és nem is akár
hogyan. Néhányan meggondolták és vissza indultak a táborba. A többség
azomban kitartott az eredeti szándékánál, hogy ha esik, ha fúj felmegyünk a
csúcsra.
Kétszer fordultunk vissza az emelkedőkön a sártenger miatt, új utat keresve,
hogy aztán egy megáradt patak (ekkor már igazi zuhatag) állja utunkat. Így
megismétlődött a tavalyi forgatókönyv. Ismét hidat építettünk, csak most
"életmentő" hídra volt szükségünk. Ez aztán olyan jóra sikerült, a kidőlt és
szerte heverő fenyőfákból, hogy alig fél órás késéssel de a táborunk
bátrabbik fele, azaz a továbbinduló 70 cserkész, átkelt a megáradt patakon.
Néhányan vizesek lettünk, belecsúsztunk a patakba, de ekkor már egy fabadkát
sem adtunk a vízre, hiszen alulról ée felülről egyaránt folyt.
Utunkon, amely mind meredekebb lett valódi áfonyaligetek következtek. Jól
jött ez nekünk, hiszen ivóvízünk fogytán volt már. A finom savanykás áfonya
pótolta a folyadék hiányunkat.
Felértünk egy nagy rétre. Gondoltuk mi. Hanem a rét egy mohával benőtt
krátertó volt és mint a szivacs úgy sülyedt be alattunk. Bokán felül ért a
víz. Nincs az a bakancs amely száraz maradna ezek után. Ekkor már élveztük a
vízet. Kb. 1 km. hosszú távon, hosszútávon lábat mostunk.
A táj hirtelen emelkedni kezdett, ezért szárazra vergődve folytattuk
utunkat. Az eső hol elállt, hol eleredt ismét, hogy ne unatkozzunk. Alul sár
felül eső. Visszasírtuk a mocsarat, ahol legalább tiszta volt a víz, sőt
néhol még langyos is, és nem dagonya.
És még hátra volt az utolsó szakasz. Légszomjjal küszködtünk. 1800 m körül
jártunk és egyre meredekebbé vált az út. A legszebb az egészben, hogy a
gyötrelmes menetelésben, egyik pillanatról a másikra tárul az ember szeme
elé a távoli táj. Megdöbbenve értünk fel a csúcsra 1801 m magasságban.
A lenyűgöző táj magával ragadja az embert, torkán akad a szó,és csak nézi a
hegyvonulatokat, a völgyet, a pici falvakat, és a vadregényes fenyvesek
között ólálkodó fehér ködfelhőket amelyek, hol elindulnak, hol megállnak
fehér ordasként leselkedve, vagy éppenséggel tollaskigyóvá változva le-le
kúsznak a sziklák és évszázados fák között.
Ez az az ősi föld amely felett a magasságban óhatatlanul felhangzik a szent
ima:
Maroknyi székely porlik mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén
Fejünk az ár jaj százszor elborítja
Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!
|
Oláh Renáta öv.
23. sz. Szent György cscs.
Jamboree-kiállítás Budapesten
|
Az 1933-as gödöllöi
jamboreen résztvevők
zsebkönyve
|
|
Teleki Pál Lord Baden
Powellel beszélget Gödöllőn
|
Amikor a négyévenkint megrendezésre kerülő "Jamboreekról"
a cserkész világtalálkozókról hallunk, ma gyakran távoli országokra, földrészekre
gondolunk: Korea, Chile, Thaiföld,
stb., ahová úgy a hazai, mint a határokontúli magyar cserkészeknek mindig
is csak kis csapata juthatott el és fog ezután is eljutni. Ez viszont nem
jelenti azt, hogy megjelenésünk ott jelentéktelen marad, észre sem veszik
a magyarokat. Már a második, 1924-es dániai Jamboree versenyein is különösen
jól szerepeltek a magyar cserkészek, de feltűntek azután is árvalányhajas
kalapjukkal, népdalaikkal, népitánc bemutatóikkal. Azt pedig, hogy rendezni
is tudunk jamboreet, a gödöllöi jamboree alkalmával 1933-ban bebizonyítottuk.
A rendezvény után Lord Baden Powell meghagyta: "A jamboreekat ezután a magyar mintára kell megrendezni..."
Ma már nagyon kevesen élnek azok közül, akik 1933-ban Gödöllőn ott voltak. De arról és az azutáni jamboreekról szól a jelenleg (2002 szeptember 1-től november 28-ig) Budapesten megtekinthető kiállítás. A kiállítás Hada Tibor-bá lelkes munkája nyomán jött létre. További adatok a www.museum.hu/ című honlapon.