Cserkészélet

"Az Úristen nehéz helyre rendelt bennünket, de megálltuk helyünket és megálljuk most is. De hogy tovább is megállhassuk a helyünket, nem elég ezt hirdetni, hanem dolgoznunk is kell." gr. Teleki Pál

A CSERKÉSZÉLET az ÚMÉ (korábban ÚMÉK) negyedéves Internet-kiadványnak állandó rovata: VII. évf.  3. sz.  2002 szeptember

Ebben a számban:

- Cserkészek a Szent Jobb körmeneten - Szabadkai cserkészek a Hargita csúcsán - Jamboree kiállítás Budapesten

Cserkészek a Szent Jobb körmeneten

Minden év augusztus 20-án díszbe öltöznek az ország rendjei, szervezetei, tisztségviselői, amikor felvonulnak Szent István napjának kiemelkedő ünnepségére a Szent István bazilikából induló Szent Jobb körmenetre. Természetes hagyomány, hogy ott vannak a magyar cserkészek is a körmeneten. De nem csak megjelennek, de szolgálatot is vállalnak: sorfalat állnak, nyolcan viszik az óriási méretű nemzeti zászlót, segédkeznek, ha valahol szükséges.


A több tízezres tömegben persze előfordul, hogy nem mindenki látja a zöldnyakkendős fiúk és lányok sorait. Ilyenkor szerencsések azok, akiknek valaki felvette video szalagra a helyszíni TV-adást, mert madártávlatból jobban lehetett látni a cserkészeket. Sőt a műhold adókon keresztül még messze a határokon túlra is eljutottak a képek...

Ugyanakkor tudjuk, hogy ott voltak az egyenruhás cserkészek sok Szent István napi rendezvényen is szerte az országban és a határokon túl más rendezvényeken is, ahová nem jutottottak el a televíziós kamerák. De hát nem is a TV miatt, hanem Szent István tiszteletére vonultak ki zászlójukkal a fiúk és a lányok, bárhol is tehették azt.




Szabadkai cserkészek a Hargita csúcsán

2002.augusztus 1-én, az ISM útiköltségtérítésének köszönve, 11 szabadkai cserkész, a Hargita csúcsáról nézhetett szét az ősi földre.

Tavaly a Vereckei -hágón jártunk, s a Honismereti Táborok sorozatában Csongrád, és Kárpátalja után, az idén Csikmadarasra kaptunk meghívót a 4. sz. Szent István cserkészcsapattól. Mindezen táborok megszervezésében és úgyszintén a megvalósításukban is Sanyi'bá -nak (Dr. Vekerdy Sándor cst.) az 553. sz. Szent Imre Herceg cscs. vezetőjének, Csongrádról, nagy szerepe volt. Az ő fejében született meg a gondolat a Honismereti Táborok sorozatáról, és ezt immár harmadszor is a siker koronázta.

Bálint Lajos Lóránt és Szőcs Ibolya csikmadarasi szervezők is mindent megtettek, hogy a tábor felejthetetlen maradjon számunkra. Habár már mögöttük volt egy igen fárasztó tábor, ennek ellenére, olyan programot állítottak össze, amely szervezőkészségüket, rátermettségüket igazolja.

A házigazda Csikmadaras cserkészein kívül, Csongrádról, Szentesről, Békéscsabáról, Északbácskából, Kassáról, Horvátországból, és Erdély más területeiről érkeztek cserkészek, de jelen voltak németországi, ausztriai és svédországi testvéreink is.

A program keretében a Mádéfalvi emlékmű után Csiksomlyóban, Csikszeredán, jártunk. Meglátogattuk Bálványost, a Szent Anna tavat, a Gyilkos tavat, és a Békási szorost is. Találkoztunk Apor Vilmos püspök családjának leszármazottjaival, láttuk az Apor kastély , ahol most tárnak fel eredeti freskókat még az 1600-as évekből, és a Mikó várat ahol most múzeum üzemel.

Mi szabadkai cserkészek, még az indulás előtt fogadalmat tettünk, hogy a Hargita megmászása nélkül nem térünk haza. A tábor ba indulásunk július 27-én kezdődött és mindjárt egy jó kis esővel tették az égiek izgalmasabbá. Így a következő napjaink szárítkozással és sátorrendezéssel teltek. Persze a kijelőlt program mellett úgymond szabadidős kiegészítésként.

A Hargita "meghódítására" aug -1 én, egy nappal a 18-ik születésnapom után került sor. Mondhatnám azt is , hogy akár szülinapi ajándék is lehetett. Mint mindennap természetesen aznap is esett.

Habár a reggel jól kezdődött, a csikszeredai időjóslás szerint, "ha reggel süt, estére üt", így a reggeli napsütéses indulás után nemsokára ez be is következett. Nem volt nehéz dolguk a jósoknak, mert ekkor már a vidéken két hete esett az eső egyfolytában, attól függetlenül, hogy sütött reggel a nap vagy sem.

A Hargitáról lezúduló esővíz megtette a magáét. Igazi túlélőtúra lett a dologból. A második pihenőnél, kb. 4 km. út után kezdett esni és nem is akár hogyan. Néhányan meggondolták és vissza indultak a táborba. A többség azomban kitartott az eredeti szándékánál, hogy ha esik, ha fúj felmegyünk a csúcsra.

Kétszer fordultunk vissza az emelkedőkön a sártenger miatt, új utat keresve, hogy aztán egy megáradt patak (ekkor már igazi zuhatag) állja utunkat. Így megismétlődött a tavalyi forgatókönyv. Ismét hidat építettünk, csak most "életmentő" hídra volt szükségünk. Ez aztán olyan jóra sikerült, a kidőlt és szerte heverő fenyőfákból, hogy alig fél órás késéssel de a táborunk bátrabbik fele, azaz a továbbinduló 70 cserkész, átkelt a megáradt patakon. Néhányan vizesek lettünk, belecsúsztunk a patakba, de ekkor már egy fabadkát sem adtunk a vízre, hiszen alulról ée felülről egyaránt folyt.

Utunkon, amely mind meredekebb lett valódi áfonyaligetek következtek. Jól jött ez nekünk, hiszen ivóvízünk fogytán volt már. A finom savanykás áfonya pótolta a folyadék hiányunkat.

Felértünk egy nagy rétre. Gondoltuk mi. Hanem a rét egy mohával benőtt krátertó volt és mint a szivacs úgy sülyedt be alattunk. Bokán felül ért a víz. Nincs az a bakancs amely száraz maradna ezek után. Ekkor már élveztük a vízet. Kb. 1 km. hosszú távon, hosszútávon lábat mostunk.

A táj hirtelen emelkedni kezdett, ezért szárazra vergődve folytattuk utunkat. Az eső hol elállt, hol eleredt ismét, hogy ne unatkozzunk. Alul sár felül eső. Visszasírtuk a mocsarat, ahol legalább tiszta volt a víz, sőt néhol még langyos is, és nem dagonya.



És még hátra volt az utolsó szakasz. Légszomjjal küszködtünk. 1800 m körül jártunk és egyre meredekebbé vált az út. A legszebb az egészben, hogy a gyötrelmes menetelésben, egyik pillanatról a másikra tárul az ember szeme elé a távoli táj. Megdöbbenve értünk fel a csúcsra 1801 m magasságban.

A lenyűgöző táj magával ragadja az embert, torkán akad a szó,és csak nézi a hegyvonulatokat, a völgyet, a pici falvakat, és a vadregényes fenyvesek között ólálkodó fehér ködfelhőket amelyek, hol elindulnak, hol megállnak fehér ordasként leselkedve, vagy éppenséggel tollaskigyóvá változva le-le kúsznak a sziklák és évszázados fák között.

Ez az az ősi föld amely felett a magasságban óhatatlanul felhangzik a szent ima:

Oláh Renáta öv.

23. sz. Szent György cscs.



Jamboree-kiállítás Budapesten

Az 1933-as gödöllöi jamboreen résztvevők zsebkönyve

Teleki Pál Lord Baden Powellel beszélget Gödöllőn

Amikor a négyévenkint megrendezésre kerülő "Jamboreekról" a cserkész világtalálkozókról hallunk, ma gyakran távoli országokra, földrészekre gondolunk: Korea, Chile, Thaiföld, stb., ahová úgy a hazai, mint a határokontúli magyar cserkészeknek mindig is csak kis csapata juthatott el és fog ezután is eljutni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy megjelenésünk ott jelentéktelen marad, észre sem veszik a magyarokat. Már a második, 1924-es dániai Jamboree versenyein is különösen jól szerepeltek a magyar cserkészek, de feltűntek azután is árvalányhajas kalapjukkal, népdalaikkal, népitánc bemutatóikkal. Azt pedig, hogy rendezni is tudunk jamboreet, a gödöllöi jamboree alkalmával 1933-ban bebizonyítottuk. A rendezvény után Lord Baden Powell meghagyta: "A jamboreekat ezután a magyar mintára kell megrendezni..."

Ma már nagyon kevesen élnek azok közül, akik 1933-ban Gödöllőn ott voltak. De arról és az azutáni jamboreekról szól a jelenleg (2002 szeptember 1-től november 28-ig) Budapesten megtekinthető kiállítás. A kiállítás Hada Tibor-bá lelkes munkája nyomán jött létre. További adatok a www.museum.hu/ című honlapon.

csapathonlapok címlistája
vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra