Évfordulók (15)


A Don-i áttörés 60. évfordulója




Tragédia, avagy dicső helytállás volt a 2. kir. magyar hadsereg Don-kanyarban elszenvedett veresége?
Ezt a kérdést ma már fel szabad tenni, sőt választ is lehet adni rá. A kommunizmus éveiben tabu témaként kezelték, s amikor 1972-ben megjelenhetett Nemeskürty István: "Rekviem egy hadseregért" című könyve, az hamar elkelt.

Azóta a történeti és hadtörténeti kutatások valamint az orosz levéltárakhoz való hozzáférhetőség folytán egyre több tanulmány és könyv jelenik meg ebben a témakörben különböző szerzők tollából. Atfogó hadtudományi munka pl. Bús János és Szabó Péter "Béke Poraikra" c. könyve (1999), amely t.k. arra is kisérletet tesz, hogy a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákat és munkaszolgálatosokat név szerint is dokumentálja.



Rövid történeti áttekintés a Don-i csatáról.

Ismeretes, hogy Magyarország politikai vezetése a kezdetektől fogva a háborúban való minimális részvételt akarta fenntartani. Trianon szomorú következményeként a revíziós politika lehetetlenné tette a magyarság katonai szerepvállalásának a teljes kikerülését, a bécsi döntés után (1940). A Felvidék és Erdély egy részének valamint a Délvidéknek visszacsatolása bármekkora örömet is jelentett számunkra, később ezért óriási árat kellett fizetnünk.
A németek nem elégedtek meg a gazdasági hátteret nyújtó szerepünkkel, hanem egyre többet követeltek. Hitler nem kevesebbet kért, mint 200 ezres hadsereg kiállítását és a keleti frontra való kiküldését. Tudvalevő, hogy Trianon óta a hivatalosan megengedett magyar hadsereg létszáma 35 ezer főben volt megállapítva, ami legfeljebb arra volt elegendő, hogy esetleges határincidenseknél közbelépjen, nem pedig arra, hogy a Kárpátoktól távoli frontokon harcoljon. Nem nehéz elképzelni, hogy fenti létszám többszörösének toborzása, felszerelése és kiképezése rövid idő alatt teljesen lehetetlen volt.

A sebtiben behívott katonaköteles emberek felszerelése, katonai gyakorlata, egyáltalán nem felelt meg világháborús követelményeknek. Mégis, ez csak egyik oka volt a Don-kanyarban bekövetkezett katasztrófának.

A 2. magyar hadsereg mintegy 210 ezer katonáját 1942 tavaszán, április 11. és július 27. között szállították ki a keleti front déli szakaszára. A harcoló magyar alakulatok parancsnokságát Jányi Gusztáv vezérezredesre bízták, aki elismerten kemény, de bátor katona volt.

A 2. magyar hadsereg egyébként 1942. július 9-től Weich vezérezredes főparancsnoksága alatt a német B hadseregcsoport állományába tartozott. A 2. magyar hadsereg alakulatai - megerősítve két német hadosztállyal - 1942. július 18. és szemptember 16-a között a Don folyó védelmi megerősítése érdekében többször próbálták az oroszok Don-i hídfőinek a visszafoglalását elérni. A hadseregcsoportnak csak a korotojaki hídfő állását sikerült felszámolnia, de az urivi és a scsucsjei-t már nem.

A németek a harcászat több területén ígért segítséget nehezen vagy nem tudták teljesíteni. A német hadiipar nem volt képes még saját csapatait sem kellőképpen ellátni, nemhogy a magyar hadsereg felfegyverzésére tett ígéreteit beváltani!

Kilőtt szovjet harckocsi
1943. január 12-én a voronyezsi front előrehozott támadásakor a szovjet Vörös Hadsereg már minden harcnemben jelentős, többszörös fölényben volt. Amikor már a befagyott Don folyón tankokkal lehetett átkelni, a szovjetek egyszerre több helyen is támadásba lendültek. Bár a magyar csapatok eleinte kitartóan ellenálltak (amíg volt lőszerük és fegyverük), de a túlerővel szemben végül kénytelenek voltak visszavonulni. Jányi Gusztáv vezérezredes január 16-án kiadta a parancsot, a VII. hadtest és a I. páncéloshadosztály visszavonulására, amit a német B hadseregcsoport nem engedélyezett. A 2. magyar hadsereg azonban részekre szakadt és ezáltal vezethetetlenné vált. Január 17-én mégis elrendelték a magyar egységek visszavonulását. Valahogy sikerült nekik egy 8 km-es folyosót nyitva tartani. A rendezetlen visszavonulás kapcsán Jányi Gusztáv egy méltatlan és sértő hadparancsot adott ki, amelyben többek között az állt, hogy "a 2. kir. magyar hadsereg elvesztette becsületét..." ezzel a magatartásával. (Később ezt a parancsát megbánta és visszavonta!).

Hitler az utolsó pillanatig biztosítani akarta saját német csapatainak a hátvédet jelentő magyar hadtest ottmaradását. Ezért, csupán 1943. január 22-én engedélyezte végülis a 2. magyar hadsereg kivonását az arcvonalból. Ez pedig már túl későn volt. A visszavonuláskor hátvédet képző magyar katonák sorsát jellemezte, hogy akkor már szinte sehol nem tudtak a maradék orosz falvakban meghúzódni, mert az ott tanyázó -előzőleg visszavonult- német katonák nem engedték be őket. A szállítóeszköz nélkül maradt magyarok pedig, ha visszavonuló német teherautókra akartak olykor kapaszkodni, puskatussal verték le őket onnan... Ez maradt végül a német bajtársiasságból...

A harcokban és a menetelések során elesettek, megfagyottak számát 47 ezerre becsülik. De ehhez kell számolni a munkaszolgálatosak (25 ezer fő) veszteségeit (15 ezer), amellyel együttesen a számuk már 60-65 ezerre nő. Azonkívül a fogságba esettek száma (90 ezer fő), akiknek a zöme már útközben betegségben, kimerültségben elpusztult. A 2. magyar hadsereg veszteségét hadtörténészeink összegezetten 125-135 ezer főre becsülik.


Az Osztrogorszk-i magyar katonatemetőbe összegyűjtött elesett bajtársaikat búcsúztató honvédek.
De az élők kálvárijának ekkor még nem volt vége...

A túlélők később tudtak még néhány részletet mesélni a nagy veszteségek okairól. A magyar katonák sok esetben öt golyó 'fejadagot' kaptak, mondván, hogy takarékoskodjanak azokkal, amíg az orosz géppisztoly tárcsájában 300 golyó volt... A leváltásként a frontra érkezőknek pedig olykor még puskájuk sem volt. Úgy küldték ki őket oda, hogy majd átveszik az elesettek fegyverét...
A magyar hadsereg nyári egyenruhában ment ki a frontra és nem volt felkészülve a kegyetlen orosz télre. A fronton így legalább annyian pusztultak el a 40 fokos fagyokban, majd később ennél még többen a fogságban, mint amennyien ellenséges golyó által.
Lélektanilag pedig nagy különbség volt a hazájukat védő orosz katonák javára. Ugyanakkor az oroszok -nagy emberveszteségeik mellett- óriási emberanyag utánpótlással rendelkeztek és azt be is vetették.

Végülis megállapítható, hogy nem a magyar katona becsületén múlott a Don-i csata elvesztése, hanem felszereltségének, és felkészítettségének a teljes hiányán, de ugyanakkor a német ígéretek be nem tartása is hozzájárult a doni tragédiához.

Az elesett magyar hősök emlékét a nép szívébe zárta már abban az időben is, midőn ennek külső tanujelét nem adhatta. Ugyanakkor ma már szinte nincsen olyan település, ahol nem állítottak volna emlékművet a 2. világháborúban elesett hőseiknek. Hiszen számtalan magyar faluban a bevonultak és fogságba esettek közül végül csak minden tizedik tért haza!

A Rudkino-i magyar katonatemető

Csak a szovjet rendszer összeomlása után vált lehetővé, hogy Don-közeli orosz földön létrejöjjön egy magyar katonatemető, ahová véglegesen eltemethetik -több még helyi temetőkben fellelhető vagy elszórtan eltemetett-, magyar katonák földi maradványait. Sok helybéli egyeztetés után, végül orosz engedéllyel, de magyar erőből létrejött a rudkinoi katonatemető. Átadására hivatalosan 2003-ban kerüt sor illetve akkor nyitották meg a kegyeletüket leróni szándékozóknak, hozzátartozóknak, emlékezőknek.




Rudkino Voronyezstől 40 kilométerre délre fekszik. A katona-temetőben az egykori 2. magyar hadsereg negyede alussza ma örök álmát. A három hektáron elterülő sírkert, a környék legmagasabb pontján terül el. A bejáratnál három keresztet formázó emlékmű fogadja a belépőt. A díszkővel borított út mentén fekete márványtáblák sorakoznak, rajtuk az elhunytak nevével.

Ugyanakkor sok név, nagyon sok név nincs a márványtáblákon. Hiszen csak 50 év távlatából lehetett keresésükre indulni és esetenkint megtalálni falusi temetőkben, útszéli halmok alatt keresve nyomukat. Legtöbbjükre a haditemetőben csupán az 'üres' parcellák emlékeztetnek. Csak az emlékük lebeg itt, együtt megtalált bajtársaikkal.

A központi kereszteket alkonyat után három erős reflektor világítja meg. Fényüknél éjjelente a Don túlpartjáról, több kilométeres távolságból is látható a magyar emlékhely.


vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a bejárathoz