Capita Selecta (1)

Capita Selecta

Válogatott magyar versek, írások és előadások szöveggyűjteménye


Rendszeresen találkozunk a Világhálón, de azon kívül is, értéket képviselő írásokkal, előadások kéziratával, stb. melyeknek szélesebb körben való megismerését valamilyen szempontból lényegesnek tartjuk. "Capita Selecta" rovatunkkal szeretnénk ezek könnyen hozzáférhető dokumentálásához hozzájárulni. Ugyanakkor több esetben honlapunk ezen írásoknak nem egyetlen lelőhelye a Hálón.



Miatyánk (2003. március)

Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a Te neved megszenteltessék,
a Te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a Te országod.
Véres a földünk, háború van,
kezed sujtását sejtjük, Uram,
s mondjuk, de nyögve, szomorúan,
add, hogy mondhassuk könnyebben --:
Legyen meg a Te akaratod!
mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted Uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is
áldva miképpen mennyekben,
azonképpen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús gallyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
ma vérbe csúszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi bűneinket,
miképpen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek: a gaz
tied, büntetni: mienk csak az,
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kísértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen,
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tiéd az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség:
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!



Murányi Sándor fiatal kolozsvári író két rövid novellával mutatkozik be:

Seriff

Kémlelő tekintettel sétált a napsütésben a város főterén. Fején cowboy-kalap, elöl szovjet csillaggal. Orosz katonazubbonyán különféle kitüntetések, pionír- és úttörő-jelvények, a kiváló dolgozónak kijáró embléma, egy Jézus-kép mellette egy női akttal, a vállain pedig ott díszelgett a kapitányi rangjelzés. Első benyomásként döbbenettel állapítottam meg magamnak, hogy ez a korosodó, alkoholistának tünő Senkifia tökéletesen egyesíti önmagában mindazt, amit az emberiség szétválasztott… Élénk szemei, barátságos-borostás arca és megnyerő mosolya tüzetesebb vizsgálódásra késztettek. Így tehát igyekeztem minél hamarabb beszédbe elegyedni a különös figurával. Ösztönösen érdekelni kezdett minden, amire odafigyelt.
Különös figyelemmel és szeretettel válogatta ki a szemetesládából az ehető falatokat a kóbor kutyák számára, akik az ősi ember-kutya barátság jegyében hűségesen követték és őrizték gondoskodó ugyancsak kóbor gazdájukat.
Az egyik ilyen ételosztásnál egy hősködő suhanc dühbe gurította a kopott irhájú dögök egyikét, mire Seriff felpattant, hihetetlen fürgeséggel odaszáguldott a merénylőhöz és összevont szemöldökkel fél méter távolságból melléhez szegezte vízi pisztolyát.

- Lődd le, Seriff! - ordítottam utána halálos komolysággal.

Pár napra rá éppen nem volt megtartva az óránk az egyetemen és a szabadságát ki is használó évfolyamunk élénk csevegés közepette a téren készült tovább szorgalmasan az Élet nevet viselő szabadegyetemre. Ahogy ismét megpillantottam Seriffet, amint körbegyalogol a téren, vigyázva a rendre, csendre és a tisztaságra, meggondolatlanul nevetés tárgyává akartam tenni őt az évfolyamunk nem túl szép lányai előtt:
- Seriff, hol a ló? - kiáltottam felé éles hangon.
Miután megismételtem a gúnykérdést, méltóságteljesen bökött mutatóujjával a Mátyás király lovasszobra felé:
- Ott a ló! - érkezett a határozott és pontos válasz, ami engem tett a lányok előtt nevetségessé. Szó, ami szó, a ló tényleg ott volt, s nem is akármilyen paripát ült meg Mátyás: még a rövid szőrszálak is hiánytalanul ott díszelegtek a csatamén lábain a patkó fölött...
Az apró élményeket rendszeres találkozásokká szőtte az idő, s az ember, akit a város magyarsága keresztelt el Seriffnek, egyre inkább tiszteletet és szeretetet ébresztett bennem. Volt a tekintetében valami, ami azt súgta, hogy ez a vén városi utcakoptató felülről szemléli ezt az egész világot, felette áll az önmagát normálisnak tartó emberiségnek.

Mosolyában ott lapult a barátságos gúny mindenkivel szemben, sőt az Élettel szemben.

Miután hónapokra eltűnt, a taxisofőrök közvetítették számomra a róla hallottakat: Seriffet felbosszantotta valaki, s előkerült a cowboytőr, az illető pedig szúrásos combsérülést szenvedett...
A börtönben tovább folytatta az őrszolgálatot, s mindenki tudta róla, hogy jelleméből eredően inkább megfelelne egy becsületes börtönőrnek, mint rabnak... Persze ezt nem minden ismerőse látta így, példa rá az irodalomelmélet-tanárom, aki nagy felháborodásomra - a helyi alvilág prototípusának nevezte az érdekes jövevényt. Végül megnyugtattam magam, hogy az okos nem ismerheti rendesen a bölcset, mert a bölcsesség magában rejti az okosságot, de fordítva ez nem áll.
És Seriff bölcs volt, aki tudta, hogy az életet nem lehet megérteni, mert ezt az ajándékot nem megértésre kapjuk, hanem azért, hogy éljük.
Ígyhát ősszel, a tanévkezdéskor szegényebb lett a város egy rendkívüli-rendbontó emberrel, akit szomorúan temettünk el társaimmal a börtön mélyére. Azonban még jó ideig előttem volt a foghíjas figura, amint kortyint egyet az italából, amit nem tudtunk beazonosítani - leginkább a kékszeszhez hasonlított, ahhoz viszont túl habos volt -, majd a nagyvárosi rohanás hamar a feledés homályát borította a barátságos, közkedvelt ismeretlenre.

Jó fél év után kellemes meglepettséggel kaptam fel a fejem az egyik utcasarkon: Seriff álldogált ott - immár katonatiszti kalappal a fején, teljes kapitányi díszben. Hamar rá is aggatták a helyi románok a "cöpitane" - 'kapitány' tiszteletet parancsoló titulust. Nem gyomroztam őt az elmúlt év eseményeivel kapcsolatban, hisz tudtam: a jelenlétével többet képes mondani, mint a szavaival. Három hónappal később szerelemittasan bandukoltam éjjel háromkor a város egyik betonnegyedében, amikor sötét árnyra lettem figyelmes: Seriff karikázott arra egy rozoga kerékpáron, kóborkutyáinak tiszteletteljes kíséretében.
Éjszakai találkozásaink már-már rendszeressé váltak, amikor ismét eltűnt. Következő alkalommal egy bolondokházából szabadult szerencsétlen embert pátyolgatott apai szeretettel: ételt-italt vásárolt neki a közeli üzletből.
Immár mint régi ismerősök ráztunk kezet, s azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy beszédesebb kedvében találhattam:

- A nehézfémipari gyárban dolgoztam mint mester - kezdett bele -, nyolcvan embernek irányítottam a munkáját. Azután jött a forradalom, s lenyugdíjaztak. Nem sokkal utána be is zárt a gyár. A feleségemet már jó pár éve a nyüvek eszik a Házsongárdban. A két gyermekem elment, Magyarországon dolgoznak, semmi életjelt nem adnak magukról. Nem is kell. Egyedül maradtam... de nem is, hisz itt vannak a kutyáim: - Rozi, Rex, hallgassatok! Van egy garzonlakásom, amit csak télen használok, most zárva van, meleg időben a lépcsőház is megteszi.

- Ne folytasd, Seriff, inkább engedd, hogy kezet rázzak veled. Itt leszel, ha még erre járok?

- Igen, mindig Kolozsváron vagyok - felelt határozottan, s elegáns mozdulattal rágyújtott egy cigarettavégre...

Része ő a városnak, mint a román zászlók, a terek, meg a templomok.
Élete egyetlen döbbenet: rádöbbent a magányra s így vált a profi magányossá. Mert aki megtapasztalja a magányt, az a saját tudatán kívül hőssé válik.

Nem érdekli, hogy mit mondanak róla:
- Alkoholista! Nem egészen bolond, sőt nagyon okos - súgnak össze a háta mögött az emberek.
Ő pedig fogja a táskarádióját, meghallgatja a napi híreket, s mosolyogva továbbáll, mint aki tudja: minden csepp víz a tenger felé halad, és előbb-utóbb mindannyian egy megadott helyen, a megadott időpontban találkozni fogunk...



Sodrásban

Ötödször ellenőrizte, hogy bezárta-e maga után az ajtót. A szomszédok kíváncsian kukucskáltak ki ablakaikon.
- Egy őrült eszelős, vagy talán bűnöző. - gondolták. Semmi probléma, ezrével látni ilyeneket a nagyvárosban. Szemébe húzta széles karimájú fekete kalapját, s elindult lefele. Kopott bakancsától csak úgy visszhangzott a lépcsőház. Miután becsapódott mögötte az utcaajtó, megállt az ódon zsidó bérház előtt. Mi is a teendő, merre is kéne menni ma? Az adminisztratív intéznivalóknak már a gondolata is fárasztotta, így rövid habozás után legyintett egyet kezével.

- A világ várjon a mai napon, ha akar még egyáltalán valamit tőlem! – gondolta, majd határozott léptekkel a Dandár utcai gyógyfürdő felé vette útját. Sovány, csontos arcát hamar vörösre csípte a januári szél, de mindez csak a külsőt jelentette számára. Nem, nem volt fakír, csupán lélekben már ott áztatta magát a harmincnyolc fokos gyógyvízben. Akaratlanul, reflexszerűen az órájára pillantott: Tíz óra húsz perc. Tizenöt perccel később a puffadtképű fehérköpenyes öregúrtól átvette az uszodajegyet, s most már a valóságban is elönthette meggémberedett végtagjait a meleg jóleső érzése. Semmit nem várt el magától és a mai borús naptól, ezért tudott figyelni annak minden apró részletére. Oldalra pillantott. Pár méterre tőle hápogó vénasszonyok egymás mellé ülve siratták a magzati létet és a kommunizmust. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ezek az öregek zajosabbak és fárasztóbbak tudnak lenni az óvodásoknál, aztán elmosódtak körülötte a hangok és maradt az annyira áhított melegvíz. A jóleső elnyúlást követő zuhany alatt egy idős férfi távoli hangja ütötte meg fülét:
- Azért öregkorban is de szép tud lenni ez a rohadt élet!

Kilépett a gőzzel teli helységből, kalapját mélyen a fejébe húzta s elindult lefelé a kutyaürüléktől tarkáló utcán. Minden érdekelte, mert semmit nem tervezett mára. Engedte sodródni magát az idővel, eseményekkel, arcokkal, rácsodálkozott a kirakatokra, kétszer is megvárta, hogy az átjárónál zöldre váltson a stoplámpa. Az órás melletti Peep-Shop bejáratánál megszemlélte a személytelen arckifejezéssel álldogáló bőrfejű vigyázólegény öltözetét. A nehézfiú, mint valami bolondra, lefitymálóan nézett vissza rá.
A metróaluljáróba érve ismerős arcokat pillantott meg: Az érces hangú, sovány fiatalember most is a helyén rikoltott:
- Ezerért a pulóverek, ezerért! Mellette, a telefonfülkében egymás karjaiban aludt a középkorú pár. A férfi mellén összekulcsolt kezei között egy folyóirat hevert: "Szép Házak"

Mivel már délre járt az idő és ugyancsak korgott a gyomra, beszállt a metróba. Három állomásnyit kellett utaznia a kínai étteremig, ahol ebédelni szokott. A szerelvényből kilépve megállt az embernagyságú reklámfotó előtt: Fiatal férfi nevetett önfeledten gyönyörű kedvesével együtt, mindkettőjük kezében egy mobiltelefon. Felettük a felirat: "Nokia 3330". A társ, aki mindig veled van!" Az örök Jelen és a maradandóság érzését csak az üresen kavargó, beleiből származó éles nyilalás nyomta el. Belépett az étterembe. A hízott, ferdeszemű lánytól erős savanyú levest és szecsuáni csirkét rendelt rizskörettel. Az éhségérzet ellenére minden egyes falatnak élvezni próbálta az ízét. A menühöz a hagyományos kínai konyhát képviselő hölgy amerikai szabványitalt ajánlott. Külön fizetett a Coláért. Az ebéd után pár pillanatra megakadt a szeme a helység előtt idegesen áramló embertömegen, majd a jóllakottság jóleső érzésével távozott. Sétálni volt továbbra is kedve, így a nagyváros egyik legelőkelőbb kereskedelmi központja felé vette útját. A "Pláza" előtt megcsodálta a művízesést, majd engedte magát sodródni az emberárral. A mozgólépcsőn az öltönyös férfi idegesen tekintgetett karórájára, majd elnézést és engedelmet kért tőle, hogy elgyalogolhasson mellette. A legfelsőbb szintre érve megakadt a szeme egy gyerekjátszóházon ahová kíváncsian be is tért. A kiskölkök játékpisztolyokkal lövöldöztek egymásra, kitűnően utánozva szájukkal a fegyver csattogó hangját. Egészen hiteles volt, a katonai szolgálatát juttatta eszébe. Arrébb a nagyobbacskák számítógépek előtt ültek. Egy jól öltözött apa nagy elégedettséggel nézte, ahogy a fia virtuálisan kirándul a csodálatos tájakon.

Elbámészkodott még jó ideig, valósággal megszűnt az időérzéke. A játékteremből kilépve hirtelen fáradtság vett erőt rajta. Fáradt volt ahhoz, hogy betérjen a könyvüzletbe, vagy hogy megtekintse a "4 You" ruhabolt legújabb ajánlatait. Önmagát nehézkesen vonszolva igyekezett átvergődni a tömegen. Nagy nehezen elérte a metróállomást. Hármas metró, kettes metró, majd a villamos következett. Csendben bandukolt a sötét utcákon, s a villámgyorsan eltelt napjára gondolt. Minden úgy történt, ahogy tervezte: nem történt Semmi. És mégis... A világ nem várt.
Belépett a poros, sötét albérleti lakásba, fogasra akasztotta széles karimájú fekete kalapját. Már rég az ágyában feküdt, amikor nyugtalanság vett erőt rajta. Felkelt és kisietett a bejárathoz. Ötödször ellenőrizte, hogy bezárta-e maga után az ajtót.


vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra