Csíksomlyói visszhang

"Felkel a napunk"

...és jöttek tizezrek és jöttek százezrek. Mind élő, érző emberek, magyarok. Számuk meg nem mondható. Csak jöttek, jöttek, megilletődve, fegyelmezetten, kürtös kalácsokkal, ital nélkül, lélekben az eggyüvétartozás szomját hozva, jöttek csendesen mint zarándokok a szent földre.

Az embertömegek már reggel tíz óra körül megmozdultak, és este tízkor még mindig felfelé áramlottak mint az izzó láva a vulkántól le. Ilyet ember még nem látott. Nem a Székelyföldön. Nem Erdélyben. Nem Hunyadi, Báthory óta, amikor az embertömegek fegyverekkel gyülekeztek, hogy megvédjék az ősi földet, úgy most a fiatalja, öregje, hogy megvédje, hogy magához ölelje a túl hosszú időn át megtiltott nemzeti kulturát, s ezt példaadóan, méltósággal tette. A láva tüze a szivekben izzott. A szemekben a néma boldogság szikrázott, a lelkekben egy olyan érzelem uralkodott el, mintha mindannyian egymás kezét fogtuk volna, mint azok a fiatalok ott fenn a Nyerges élén.
Aztán eljött az idő, felrengett az első dallam. István a király, magyarok királya, Szent István!

Hányan vagyunk akiknek szemében megcsillan egy kristálytiszta könnycsepp? Talán ezren, talán tízezren, talán százezren? Senki meg nem számolhatja, de a boldogság könnyeinek vibrálása áthullámzott fölöttünk az erdők széléig. Valaki mellettem elcsukló hangon felsóhajt: "Istenem, hát ezt is megértük, István, a király Erdély szent földjén, félelem nélkül, szabadon." A rend őrei ugyancsak jelen vannak nagy számban, páncélkocsikkal, de diszkréten, békésen. Jelenlétük nem fenyegető. Valóban a rendre vigyáznak, bár az indoktalan. Rend van. Mindenütt. Itt ott egy-egy civil mobiltelefonos is észlelhető. Hallani lehetett, amint az egyik beszélgetését igy fejezte be: "Sa traiti am inteles" (Igenis, értettem), de ezekkel már senki sem törődött. A múlt már nem kísért. Mi történt itt? Valaki, valakik rájöttek, hogy nem a szabadság fellélegzése, nem az érzelmek kinyilvánításának engedélyezése, megtűrése, hanem annak elfolytása, megtiltása a nagyobbik veszély minden hatalom számára? Avagy a román vezetés tényleg az európai szellemiséget, felvilágosultságot próbálgatja elfogadni, elfogadtatni? Erről jut eszembe. Hol ezidőtájt az RMDSZ vezetősége? Ne személyeskedjünk, egyikőjük sem volt látható. Talán mert hiányoztak? Ők nem. Valakit mégis lehetett látni az egykori tiszteletbeli elnököt, az örökre tiszteletre méltó dacos férfi-embert. Ő jelen volt. Láttuk a képernyőn. Jelen volt a messziről jött, minden tiszteletet kiérdemelt Dalma asszony is. Ami talán mégis a legfontosabb, jelen volt a hegyeket megzengető, hatalmas tömeg és ez mindent elmondott, elárult.

Gyakori taps és felkiáltások kisérték a jeleneteket. A felkiáltásokat pedig, ezúttal senki sem olvasta be, előre. Mindannyian lelkesek, önfeledten boldogok voltunk. Isten egy szelid pillanatában ránk tekintett végigsimogatván jóságával e sorsverte nemzetet. Aztán mi is feltekintettünk, Rá és Hozzá fohászkodtunk: "Isten áldd meg a magyart!" Azután pedig azt is elsóhajtottuk neki, hogy "maroknyi székely porlik mint a szikla". Akkor úgy tünt nekem, hogy villámlott egyet az ég, vagy csak éppen akkor kezdődött volna a tüzijáték? Az is csodás volt, fennséges. Méltó befejezése egy különleges, ünneppé magasztosult napnak. Szinte szentségtörésnek tűnik, hogy egy kis kritikát is muszáj leírnom, már enélkül meg sem lehetünk? A csodaszép tüzijáték túl hamar kezdődött, kicsit elnyomta a Himnuszt, és a szereplők teljesítményét értékelő vastapsot. De végtére is, az ég felé ívelő szikrázó színes fények látványa 'volt még, lesz még'-emlékű, a jól ismert dallamok viszont megmaradtak, megmaradnak.

Köszönet illeti ezért a csodálatos estért az előadókat, a rendezőket, a sok-sok lelkes névtelen önkéntest, akik az egész napot jó mederben tartották, a Magyar Televíziót amely mindezt az egész világ számára hozzáférhetővé tette, s így milliók könnyezhettek a képernyők előtt. Köszönet illeti a támogatókat, a Kultúra zászlóvivőit, de még a politikusokat, magyarokat, románokat egyaránt, akiknek gondolkodásmódjában úgy tünik hajnalodik. Vége a hosszú sötétségnek.

Nem ábránd már a remény: rövidesen megvirrad, "felkel a napunk".

Kiss P. Elemér, Zürich

Megmenteni és közkinccsé tenni!

Számunkra, erdélyi magyarok számára minden történelmi vihar ellenére Erdély földje nemcsak szülőföld, hanem egy csodás Tündérkert, az ígéret földje, ahol az Ég a földdel összeér.

A napokban bejártuk Dél-Erdély néhány nevezetes történelmi helyét. Szívbemarkoló az a nagy romlás, pusztulás, amely fogadott. Az államosított, elvett történelmi épületekben működő állami intézmények jórészt megszűntek. Az épületek, emlékművek gazdátlanul a környék kő- és téglabányáivá váltak. Románkori templomfalakat, középkori kastélyokat, udvarházakat mos el a múló idő és az emberi nemtörődömség évek, sőt hónapok alatt.

Az erdélyi Vaskapunál még egy évvel ezelőtt olvasható volt az a hatalmas öntöttvas emléktábla, mely hirdette Hunyadi János győzelmét Begler Bég 60.000 fős serege fölött. Mára már mindent szétvertek, és valószínűsíthető, hogy az évszázadokkal dacoló emlékmű az ócskavas telepen végezte. Fontosnak látom megjegyezni, hogy ugyanezen a vidéken láttam román katonatemetőt, mely ugyanerre a sorsra jutott, a fém feliratokat kibányászták, lehetséges, hogy ugyanazok a kezek, csak hogy néhány lejért eladják talán ugyanannak az ócskavasasnak.

A Piski híd mellett egymagában áll a régi fogadó, hogy őrizze szabadságharcunk egyik legjelentősebb csatájának emlékét. Hajdanán itt a fogadó udvarára volt kiterítve a közel 1500 katona, a diadalmas csata másnapján. Sajnos egyetlen kereszt, kopjafa, tábla sem őrzi az utókorért, értünk meghalt hősök emlékét. Sőt az eladandó házra egy hirtelen meggazdagodott ember alkuszik, szeretne mindent leromboltatni, elhordani, hogy a telekre egy autópiacot nyithasson. Marosillyén a több mint 500 éves véres bástyát, Bethlen Gábor fejedelem szülőházát Istennek hála megvásároltuk, és a javítási munkálatokat hivatalosan is elkezdtük. Hiszem, hogy összefogással, legalább néhány szilánkot meg lehetne menteni történelmi múltunk emlékei közül. Persze nemcsak történelmi jelentőségű épületek, hanem más, turisztikai szempontból is nagyon értékes épületek is gazdát keresnek. Most bocsátották áruba a Madarasi Hargitán a legnagyobb menedékházat. E célból javaslom, hogy hozzunk létre egy alapítványt vagy gazdasági vállalkozást, mely felvállalja hozzáért történészek, turisztikai szakemberek bevonásával, hogy akár adományként, akár felvásárlással megszerezze ezeket a kallódó kincseket. Fontos lenne ezeket a pótolhatatlan értékeket konzerválni, s ha mód van rá, renoválni, és egy turisztikai hálózat kiépítésével közkinccsé tenni. Gyermekeink számára ezek a rendhagyó "szemléltető eszközök" nagyon fontosak. Megszerzésük - intézményeink mindennapi kiadásai mellett - nagyon jelentéktelen összeget igényel. És mindezek felett hiszem és vallom, hogy vannak olyan értékeink, melyeknek megmentése nem csak keresztény, magyar kötelességünk, hanem gyümölcsöző gazdasági vállalkozás is lehet, amennyiben összefogunk. Felnövekvő gyermekeink számára élettér, munkalehetőség lenne ezeket az összmagyar nemzeti örökséghez tartozó épületeket, ingatlanokat közkinccsé tenni.

Kisebb testvéri tisztelettel,

Böjte Csaba ofm

E-mail: sztf@mail.recep.ro

vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra