Capita Selecta (6)
Capita Selecta
Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye
Murányi Sándor Olivér:
HALÁLKA
Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elküldtek valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is az öreg, kulcsokat zörgetve kezében, mérges tekintettel, mint akinek megették a vacsoráját, dúlt-fúlt, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
- Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helységben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember széles vállaival tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, mindenkire közömbösen néztek le onnan fentről bárgyú szemei. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany elaludt, a termet szkíta kardként vágta ketté hosszában a vetítőgép fehér fénye.
- Ki az ott elől?! Miért áll a képbe?! - méltatlankodtak a nézők a hirtelen támadt sötétben a vetítővászon fehérjén görnyedő nagy alak láttán.
- Üljön le! Most azonnal!
A hórihorgas fiatalember összevonta szemöldökét, feltápászkodott székéről, majd nyugodt mozdulattal hátrafordult.
- Most meg felállt a padra a bolond! Azonnal üljön le! Nem hallja?! Pofátlanja!
Begombolta frakkját és elindult a széksorok mentén hátrafelé. A férfiak úgy rebbentek szét a hátsó sarokból, mint aratáskor a pelyva, a terem megtelt a félelem viharváró csöndjével, csak a közben elkezdődött film szereplői vitatkoztak egymással éles hangon, Isten tudja, milyen nyelven.
Halálkától mindenki félt, valósággal rettegésben tartotta a lakosokat.
Hogy honnan kapta a nevét, annak három különböző története is van.
Egyesek szerint az iskola futballpályáján mesélte a gyerekeknek - nem egyszer vett részt futballmeccseiken -, hogy egy régi orosz könyvben olvasta: minden alvásunkkal meghalunk egy kicsit, elvágódik a bennünk zajló események fonala - ha csak pár órára is, kilépünk valamelyest a szerencsétlenül öntudatra ébredt emberiség békétlen családjából, agyunk pihen, törli magából a fölösleges információkat, izomtónusunk minimálisra csökken, végtagjaink elernyednek, amolyan kis halállá, halálkává téve az alvást számunkra...
Játék közben aztán így kiáltott felé valaki:
- Passzolj, Halálka, ne légy önző, a gólt úgyis neked számoljuk!
Mások úgy tartják, kiálló arccsontjai, üreges szemei, valamint hatalmas termete miatt kapta ugyancsak fura becenevét.
A legérdekesebb azonban a harmadik változat, mely szerint egy alkalommal a szomszéd faluból baktatott hazafelé a magas ifjú. Ittasan bandukolt az éjfélig tartó mulatság után és a temetőn keresztül akart rövidíteni, hogy minél hamarabb elérhesse düledező háza rozoga kapuját. Fáradt volt, csak homályosan rajzolódtak ki előtte a fejfák, amint ott bólogattak, idős párokként támogatva egymást az éjszakában. A fagyott határmező varázstükrében a telihold szépítkezett, gondosan festette a hóban szomorú arcát, mely sárga volt, akár a fák között meg-megvillanó hiúz bőre. A falu aludt, mindenütt csend honolt. Még a saját szívverését is hallhatta, amint ott fújtatott a sírok között.
Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, zuhanást érzett, majd elernyedtek végtagjai, gondolatai megtörtek, s álomba merült. Ez már nem "halálka" volt, hanem amolyan rövid és kusza események egyvelege, amelybe, mint valami rozsdás boszorkányüst fortyogó levébe, egyszerre vegyült el múlt, jelen, s talán még a jövö is. Az ember ilyenkor tényleg nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik, agyában egyszerre tudatosulnak a képzelet és a valóság hangjai, érzékeli a téli hideget még akkor is, ha netán egy szemrevaló fekete nő sátrába kérezkedik valahol a ghánai esőerdők mélyén - mégsem tud tenni semmit, csak hánykolódik tehetetlenül fekhelyén, hol taszítja magától az ébrenlét cifra zekéjét, hol pedig kétségbeesetten kapaszkodik annak hímzett ujjaiba.
Már hajnalodott, mikor megébredt, szürkésvörös színbe öltöztek a kopjafák, amelyek most alulról látszodtak, a frissen ásott sírverem aljából. Fekvő helyzetben, arccal az ég felé nyöszörgött egyre hangosabban:
- Fázom! Nagyon fázom! Húzzatok ki! Nem bírom tovább!
A reggeli szemléjét tartó temetőőrnek meg is ütötte fülét a hang, s a gödörhöz sietett. Először kerekre meredtek szemei az enyhén szólva nem mindennapi látványtól, majd a tőle megszokott legyintő mozdulattal bökött a rimánkodó felé:
- Aki kitakarózott, az ne panaszkodjon! - S azzal tovább ment dolgavégezetten.
Kutyái ott csaholtak még jó ideig a józanodó élőhalott feje fölött, kaparva szemébe a homokot, majd újra csend lett.
Hogy miként került ki onnan a pórul járt mulatozó, máig sem tudja a falu. A józanság hozta újra elő, vagy a szellemek húzták ki és rakták le a díszesen faragott temetőkapu elé, intve- figyelmeztetve, hogy várjon sorára, mert a megfelelő pillanatban eljön az ő ideje is. Tény, hogy másnap az őr elkezdte őt halálkázni a szomszédok előtt, s azóta rajta ragadt a különös név, amelynek viselője is különleges volt: amolyan meghunyászkodásfélét várt el tőlünk, közönséges halandóktól, amit a még ereje teljében levő hím követel a falka többi tagjától, tudva, hogy uralma nem tart míg a világ, s jó kihasználni a jelent, hogy legyen majd, amire emlékezzen, ha kivénül és átveszik helyét az erősebbek. Ugyanúgy zajlik ez közöttünk, emberek között, mint az állatvilágban: megjelenik a fiatal kan, s a korosodó, elöljáró egy idő után úgy érzi, jobb, ha elsomfordál jószántából, mert így még elkerülheti legalább magát a megalázást.
Persze, Halálka azért nem volt még annyira idős, de kinézetével, megjelenésével ugyancsak arra sarkallt bennünket, hogy a szokottnál gyorsabban menjen végbe a generációcsere közöttünk. Katonaviselt fiúkként idegesített, hogy félni kell tőle, meg kell hunyászkodni, ha elállja valahol széles hátával az utat, vagy esetleg a nézőteret. Irtózatos küzdelmet vívtunk saját félelmünkkel, s ez a küzdelem egyre közelebb hozta a borzalmas eseményt, amely már ott volt a levegőben, csak egy szikra kellett, hogy kipattanjon, mint májusi futózápor után a juhászbojtárok tüze odafönn a Nagyhagymás legelőin. E szikra pedig nem váratott sokáig magára.
Vasárnap délután volt. Öcséimmel az ablakban beszélgettünk, amikor Halálka bukkant elő a kismalom mögül. Azonnal észrevettük, hogy dülöngél, a kocsmából jött hát, ahol egy fél kupica köményes pálinkával próbálta elviselhetőbbé tenni a hétvége unalmát. Mindhárman éreztük, hogy az alkalom elérkezett, innen márcsak előre lehet lépni, visszaút nincs...
Összenéztünk, majd gyorsan a hátsó szobába rohantunk - megtervezni a nagy eseményt. Pár perc múlva éppen az ablakunk alatt haladt el Halálka, mikor egy nagy, mosogatólével teli, bekötött szájú zacskó csattant fején. Haja csapzott lett, megdöbbenve, csuromvizesen tekintett a félig nyitott ablakra, majd dühtől eltorzult arccal, hirtelen mozdulattal lehajolt, jókora követ ragadott fel és az ablakunkba vágta. Több sem kellett nekünk, fújtatva-ordítva rohantunk ki az utcára. Minden a tervek szerint történt. Két öcsém az óriás háta mögé került, átkarolták széles mellkasát, s amíg ő karjait próbálta kiszabadítani, én következtem: közel léptem hozzá úgy, hogy pár pillanatig éreztük egymás leheletét, szúros szemeibe néztem, majd egy határozott ütéssel elhasítottam felső szájprémét. Öcséim hihetetlen szívósággal, hiénaként kapaszkodtak az ide-oda forgó óriásba, nekem pedig a bal ütésem következett, ami balul is sült el: az áldozat metszőfogai széles sebet vájtak két nagyobbik bütykömre. Éles fájdalom hasított alkaromba, ajkam megremegett, melegség öntött el mindenütt, de erőt kellett vennem magamon, mert a felbőszült óriás már-már lerázta magáról a fogva tartókat. Oldalt léptem, behunytam szemem és erős köríves rúgást indítottam abba az irányba, ahol utoljára láttam Halálka hánykolódó testét. Vékony lábszárcsontom úgy vágódott neki hasfalának, mint kasza a fűcsomónak. A nagy ember térdrerogyott, mi pedig dolgavégezetten iszkoltunk el a helyszínről, magunk mögött hagyva áldozatunkat és ámuldozó szomszédainkat.
Aznap este nem tudtam elaludni. Előttem volt a bozontosképű, szürkülő férfi kétségbeesett arca.
Másnap fogtam magam és öcséimnek mit sem szólva elmentem Halálkához. - Bocsánatot kérek tőle a testvéreim nevében is. Könnyebb lesz elviselni a verését, mint a kínzó lelkiismeret-furdalást, legalább elégtételt vesz rajtam, s megkapom, amit érdemlek - gondoltam magamban.
Hangos csikorgással nyílt ki a rozoga kapu. Félve léptem be a szűk udvarra. A házban csend honolt.
- Halálka! Merre vagy?! Halálka!
Semmi válasz. A hátsó szobába nézve kővé dermedtem. Ott állt a szürke óriás a kopott szekrénnyel szemben, ágyán csíkos tarisznya.
- Azért kereslek... - nem jött ki több szó a számon. Halálka felém indult.
Behunytam a szemem, államat leszegtem a mellemre. Hallottam, amint elhalad mellettem. Amikor újra felpillantottam, szoborarccal állt a bejárati ajtónál, egy pillanatra rám nézett, majd a dohos helyiségből lassan kifordult a júniusi napsütésbe.
Soha többé a faluban nem láttam, de az a tekintet bennem maradt. Azóta értékesebbek nekem a nappalok, mert tudom: az éj beálltával - ha akarjuk, ha nem - a vele való találkozásra készülünk, gyakorolva e ceremónia apró részleteit...
Sík Sándor:
Mit jelent "magyarnak lenni"?
Idézet a papköltő és cserkészvezető 1936-ban az Árpádházi szentekről tartott rádióbeszéd sorozatának Szent Istvánról szóló részéből.
Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. Még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá az, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni erkölcsi lendület.
Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy az Isten akar velünk valamit és, hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni feladatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar: a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelem minden mozzanatával, a magyar embernek s koldusnak és az emberhez nem méltó életet élőnek is.
És cselekvés, levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten megkíván, - ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint -.