Capita Selecta (7)

Capita Selecta

Az emberek egymásnak születtek;
oktasd őket, vagy viseld el őket.

Marcus Aurelius






Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye







Folytatjuk Márai Sándor könyvének kiragadott gondolatait, meglátásait, amelyek hatvan év után is éppúgy érvényesek, mint amikor papírra vetette. Éppen, a már egyesült közös Európában való tagságunk miatt - hazánk megmaradása és gazdagodása érdekében- megszívlelendőek.

Röpirat a nemzetnevelés ügyében (részletek)
"Népek nagy vizsgájának órájában megmaradni csak az tud, kinek nemcsak joga, hanem ereje is van hozzá.
A világot két erő alakítja:az anyagi hatalom és a szellem. Anyagi hatalmunk viszonylagos. Szellemi szintünk erőt ad ahhoz, hogy olyan feldatokat, melyek nem haladják meg a magyarság képességeinek felső határát, megoldjunk itt a Duna- medencében. De az anyagi hatalom végső értelmében mindig következése a szellemi vezető szerepnek, melyre egy népet kijelölt tehetsége és a sors.
Most, amikor az emberiség egyik legnagyobb sorsfordulatának idejét éljük, meg kell vizsgálnunk önmagunkat, s fel kell készülni arra, hogy az anyagi és szellemi erőinket feltétel és maradék nélkül hazánk megmentésének, megmaradásának, s ezáltal Európa jobb sorsának szolgálatába állítsuk.
.... : ezt a civilizációt nemcsak egyéni lángelmék teremtették meg, hanem azok is működtetik....
A civilizáció futószalagja hamarább akad el, mint képzelte e nemzedék: nem elég termelni, alkotni is kell. A korlátlan mennyiségi elv az élet minden területén kezdi hitelét veszteni, általánosan felhangzik a segélykiáltás, mely a minőségi elv érvényét követeli."

A műveltségről

"Az európai ember kultúrigényeinek az elmúlt három-négy évtizedben bekövetkezett zuhanása, a kultúra igazi erőfeszítéseinek hiánya a tömegek életében, nevelésében, szórakozásaiban, kezdi megmutatni veszélyes következményeit. Nem valószínű, hogy valaki lángeszű feltaláló, zsenije szakmájának, ha máskülönben beéri egy civilizáció szórakoztatóiparának selejtes hulladékaival, rabja a sportőrületnek, a rekord-rögeszmének, s egyéni erőfeszítés által megszerzett műveltség helyett megelégszik az újságok négyhasábos címei, a mozgóképhíradók és a rádió sietős, felületes, külsőséges eszközei által továbbított értesültséggel.
...A tömegember erőfeszítés nélkül szerzi a világról értesüléseit, s azt hiszi, ez értesülések egyértelműek a műveltséggel.
...A nevelés felelős vezetői kezdik gyanítani, hogy jó szakember csak az lehet, aki az összefüggéseket is látja, kinek számára a mesterség, a szakma csak a kultúra szintézisének a tudás mikroszkópja alatt felnagyított részlete.
...Az alkotó erejű szakember hiánya az embertömegek felduzzadásával egyenes arányban jelentkezik."





Jázminvirágzás

Svéd földön most virágzik a jázmin. Édes illata elszomorít. Öreg párkányi nagyanyám juttatja eszembe, ahogy roskatagon ül a plebania udvarán a konyha mellett, a jázminbokor alatt. Kendője mélyen a homlokába húzva, reszketeg kezével krumplit hámoz. "Králikám - sóhajtja - hozz már le a kertből egy kis petrezselyemzöldjét!" aztán pilledten fordul fia házvezetőnője felé: 'Elfáradtam, Ilonkám, megyek lepihenni.' És tipeg, görnyedten cipelve 12 szüléstől meggyötört testét. S én nézek utána, hat évesen értetlenül állva a szomorú tény előtt: a Mama öreg. Öregebbnek tünik Tatánál, aki hajnalban már behozta a kamrába a friss földiepret s aki most újságot olvas a kerti székben. Pedig Tata már nyolcvan is elmúlt s tudom, az én szememben idősnek tűnő pap nagybátyám is az ő fia.

De a Mamát valahogy nem értem. Hiszen a zsombolyai Mamuka olyan fürge, fiatal és játszik, hancúrozik velem. Igaz, sírni is láttam, többször, mint a Mamát. Aki rendszerint csak sóhajtozik, panaszra is fáradtan. S akinek örökké párás szeme már az öregbetűket sem látja s az avitt imakönyvből az én tisztem estefelé a könyörgéseket felolvasni. Mamuka pedig köt, horgol fáradhatatlanul s közben meséket mond az ő furcsa, kacagnivalóan keverék sváb-magyar nyelvén. Hát inkább hozzá vonzódom.

A palóc Mamát inkább sajnálom, kissé távolságtartó tisztelettel. És tudom, hogy a templom védőszentje is miatta szent Katalin. Hiszen ő nem csupán az én mamám, de a plebános édesanyja is - és aki ilyen beteg és öreg, az csak szent lehet. Tudom, de erről senkinek sem beszélek, mert ez az én titkom. Ahogy azt sem közlöm senkivel sem, hogy az ezüstfenyőn lakó vadgalamb a pokolba fog kerülni. Mert hazudik. Az iskolából este hazatérő édesanyám füle hallatára kiabálja le nekem, hogy 'megállj csak, megállj csak' - pedig nem is rosszalkodtam. Sajnálom is kicsit első haragom elmúltával. Csöndben meg is siratom - de ez is az én titkaim közé tartozik. Azaz, hogy tartozott, mert Tata kiszedte belőlem a minap. Sodort egyet husszú bajuszán, aztán kézenfogott: 'A galamb megérdemli a sorsát, te meg jer vélem a kertbe, ott fütyülnek a sárgarigók s az nem olyan haszontalan népség.' 'De, ugye nem mondja el Tata senkinek?' - riadoztam, mert a barna szemek mélyén leplezetlen derűt láttam megcsillanni. 'Sok bajom is lenne, főleg öreganyáddal - nyugtatott meg - ha mindent, amit hallok, az orrukra kötnék." És vitt a kertbe, külön uzsonnára, ami örökké korgó gyomromnak nagy öröm volt. 'Egyél - sercentett a pipája mellől - a mai ebéd után nem árt.'

A mai ebéd ... No, olyan sem volt még. Ilonka néni nagymosást rendezett, így aztán a főzés - takarítás édesanyámra maradt. Kelkáposzta főzelék került kilencedmagunk asztalára, száraz rántással, mert a zsír elfogyott. Kenyér viszont jutott hozzá. Rajtam kívül mindenki keveset kért s anyám kisírt szemekkel ürítette a bőséges maradékot a Bodri tányárjába. Úgy látszik, az sem volt éhes, mert beleszagolván, a hátsó felét mutatta az edénynek. Tata ráhunyorított a menyére: 'Látja, még a kutyának sem köll a Maga főztje!' Az áldott jó Mama fölemelte köszvénytől kifordult ujjú kezét, úgy fenyegette meg a gallérjába vihogó fiatal káplánt s Tatát csöndesen leállította: 'Amihez a férfi nem ért, abba szeret leginkább beleszólni.' S felállt, lassan vetve a keresztet: 'Köszönjük a Úr Istennek!'
A temetésére nem vittek el. Akkor már az ország másik felében laktunk és egy merőben más korridorban. Határsáv volt a szörnyű intézmény neve, s a nyugati és déli részekben élők nehezen látogathatták egymást. A hatalom birtokosai féltek az esetleges 'hírvivőktől'. Még a családi temetésekre is csak külön rendőrségi engedélyek birtokában lehetett eljutni. S akkor épp csak apámnak kegyeskedtek azt megadni...

Az idő pedig pörgött, megállíthatatlanul. Nagy lány voltam már, amikor először jutott eszembe: a saját szempontjából milyen jó időben is halt meg a Mama. Mert ami ezek után jött, abba szegénynek úgyis beleszakadt volna a szíve. Nem látta büszkesége, pap fia elhurcolását, megaláztatását és a pribékek okozta sebeit. Nem hallott rajongva szeretett tengerészkapitány fia tököli éveiről. Szenvedett ő anélkül is öleget.

A hajdani katonavirtussal vagyont és nemességet szerzett nagy család, amely alispánt, gvárgyánokat, perjeleket adott a hazának, lassanként elszegényedett. A délcegjárású, Erzsébet királynő-frizurás nemespani Bartal Katalinnak már csak a kutyabőr maradt a stafírung mellé. No, meg annyi, hogy esküvő előtt egy évre Pozsonyba utazzon "német szóra" - ahogy akkor mondták. (A vőlegénynek ezalatt kellett bizonyítania "mester" - voltát: sajátkezűleg felépíteni az Ipolyon a vízimalmot, amelyben majd dolgozni fog.) És jöttek a gyerekek sorban. Szült a Mama, szült és temetett. Öt kicsiny fejfa után ifiasszony lánya keresztje szomorította szegényt. S aztán odaveszett szülőföldjét siratta... Mire három fiát kitaníttatta, másik lányát férjhezadta, a rosszul választott vő adósságait rendezte, kisegítette megszorult rokonait, teljesen fillér nélkül maradt. A negyedik fiút a legidősebb testvér segítette a tengerészethez, maga is a Duna-hajózás tisztje lévén. Hogy apám, a legkisebb, hogy szerezte diplomáját, az kész regény. Tata és Mama akkor már Jóska bátyám plebániáján éltek. A plebánián, ahol sok volt a rózsa. És volt jázminbokor.

Tavaly rózsákat vittem a szőregi temetőbe, ahol együtt nyugszik Mama, Tata és Jóska bátyám. A jázmin pedig most virágzik svéd földön. S én szomorú vagyok. Lesem a híreket és várom az októbert, amikor végre átballaghatok a Mária Valéria hídon és rég halott, párkányi nagyanyámra gondolok. Talán velem lesz, talán elsuhan mellettem az Öreg utca felé, vagy bekukkant a Szent István utca házaiba, számbavéve a még élőket, a még magyarokat.

Bränntorp, 2001 július 3.
Bartal Klári


vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra