Capita Selecta (8)

Capita Selecta

Az emberek egymásnak születtek;
oktasd őket, vagy viseld el őket.

Marcus Aurelius






Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye



Emlékezvén 48-ra

Március volt és friss szelek
Söpörtek át e tájon.
Szívem még ma is megremeg,
Ahogy a múltat látom.

Népek terített asztalán
Szabadság:méz, ha csurran,
Az Egyenlőség óborát
Kortyolgatom riadtan.

Meg ne ártson a fűszeres
Testvériség - nagy álom -,
Ha élni nem tudnak vele,
Hát annyira ne fájjon!

...És visszaéltek vele mind.
Testvér a testvért verte,
S egyenlő csak a sírgödör,
Hová kerültek rendre.

Szabadnak lenni? Szép mese.
Rabszolgalelkek álma
A napba nézni ámulón,
És vakságot se várva.
Bilincset törni: akarat,
Értelmünk, szívünk dolga
S érettnek lenni mindehhez!
Az árulóra, rongyra,

Ki csak szajkózza szent szavunk
S pénzért gyilkolni tudna -
Nincsen szükségünk. Március!
Söpörj ki mindent újra!


2004. október, Bartal Klári


Röpirat a nemzetnevelés ügyében (részletek - 3)




Folytatjuk Márai Sándor könyvének kiragadott gondolatait, meglátásait. A közös Európa ideálja és majdani szerepének megítélése a szerző tollából több mint 60 év távlatában.

..."Európa sem lehet soha közös nyelvű, közös ízlésű, közös becsvágyú munkaterülete egy politikai, szellemi vagy társadalmi tervgazdálkodásnak. Európa nagy erőforrása és áramtelepe mindig az itt élő történelmi népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellettt folytatott versenyének különböző szintjéből táplálkozik majd. Európa, melynek lakosai közös nyelvet beszélnek, melynek népei elvesztették történelmi öntudatukat, népi becsvágyukat, megszűnne Európa lenni a szónak abban az értelmében, ahogyan az volt az utolsó háromszáz esztendőben, mikor valóságosan az emberi akarat áramtelepe volt az egész világ számára. Európa ereje a sokszínűség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés. Ez volt szerepének igaz erőforrása a múltban, ez lehet csak a jövőben: s ha a technika, a tömegek uralmának a kényszere vagy valamilyen társadalmi, hatalmi szervezés közös életformára kényszerítené az itt élő népeket - ez a feltevés önmagában oly nevetséges, hogy komolyan vitatni sem érdemes - , Európa elvesztené történelmi szerepét, s óriási iparteleppé és népek koncentrációs táborává alakulna át. Ilyen megoldásról és lehetőségről egyetlen vezető hatalom sem álmodozhat.

...A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő - és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit. Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő multán egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai gazdasági érdekektől világnézeti szempontoktól tragikusan részletekre szaggatott Európa helyén felépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait, Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa a bolgár nagykereskedő címére.A gazdasági határok feloldása nem lesz és nem is lehet egyértelmű a történelmi és politikai határok spiritualizálásával..., s Európa népei e nagyszabású gazdasági áramkörön belül mindegyre öntudatosabban kényszerülnek majd kifejleszteni nemzeti egyéniségüket és képességeiket, ha a nagy versenyben és körforgásban versenyképesek akarnak maradni. Az új Európát nem lehet a mennyiségi elv gazdasági rémuralmának tervei alapján felépíteni.

...A birtokosok - akár nyersanyagok, akár képességek és szellemi erők birtokosai - nem hanyagolhatják el többé a tömegek létezésének és életigényeinek tényét.

...Akár tetszik, akár nem, a szó szellemi vagy anyagi értelmében " kapitalistának " , tehát birtokosnak tekinthető ember vagy embercsoport kénytelen lesz gondoskodni a tömegek életigényéről, s ezt csak egy módon teheti: ha a birtokában levő anyagi és szellemi javakat a közcélú termelés szolgálatába állítja. Aki jobban és tehetségesebben termel, természetesen nagyobb mértékben részesül majd e termelés hasznában, de nem nézheti többé a birtokos közönyével a tömegek sorsát - egyszerűen azért nem, mert az ellátatlan tömegek előbb- utóbb eltapossák őt, a birtokost és tehetségest, ha sosukról nem gondoskodik. A birtoklás - hangsúlyozzuk: a szellemi erők birtoklása éppen olyan érték, mint a nyersanyagok birtoka - a jövőben nem lehet a korlátlan szerzés jogcíme, hanem a közösségi szolgálat egyik válfaja. Ennyit már megtanult a világ. Igaz, hogy két világháború árán tanulta meg."



Murányi Sándor Olivér:

Provinciális

Ebéd utáni kávéját szürcsölgette íróasztalánál, miközben egy Rembrandt -albumot lapozott. A kellemes csendet felesége mennydörgő hangja törte meg:
- Gerő, gyere hamar! Nézd, ki van itt! Nem hiszek a szememnek!
Felállt székéről és a bejárati ajtóhoz sietett.

* * *
Kakasy Gergely engedelmes férjként hajlott a kompromisszumra, tűrte a terebélyes Anna asszony irányítását. Cserében ott volt a feleség hozományával járó nagy kertes ház, a rokonok támogatása és nem utolsó sorban az asztalon gőzölgő ízletes vasárnapi tyúkhúsleves, jó nagy galuskákkal.
- A művész a hétköznapi világ és a csillagok közti szakadék felett táncol egy vékony cukros kötélen! - mondogatta hunyorgatva tanítványainak. E veretes definíciót életével támasztotta alá: egyetemi tanulmányai után szülőfalujába kérte tanári kinevezését annak ellenére, hogy professzorai külföldre akarták küldeni továbbképzésre.
- Fölfogod, mi vár rád otthon?! A társtalan megrekedés, a család mélybe húzó köve, melyet pár éven belül nyakadba akaszt a kérlelhetetlen sors keze, majd az eseménytelen környezet, a kiskocsma, ahol a parasztok tömény szesszel igyekeznek feledni ugyanazt, amiért te hazamész! - dorgálta rektora, majd hozzátette:
- Most még segíthetünk rajtad, hogy kiteljesedett alkotói pályát tudhass magad mögött, mert súlytalan vagy, nem nyújtotta ki utánad karmait a társadalom, elbújtál előle sötét könyvtárszobákban!
A sok győzködés ellenére Kakasy Gergely hajthatatlan maradt. Szemei előtt nem volt más, csak az ormokról ég felé nyújtózó fenyők, a hegyoldalakon lefutó pisztrángos patakok és a nagyapja földje felett gyülekező felhők, melyek láttán elégedetten sóhajtott fel az eldugott falucska népe. Zord emberek laktak itt, csontos arcukat megedzette a havasi szél. Favágással keresték a betevőt és földműveléssel. Életüket nem szabályozta illemkódex, sőt: még az állami törvénykezés is tehetetlen volt sok esetben velük szemben. Saját törvényeik szerint éltek, melyeket a születés pillanatában minden ember lelkébe beleéget valamiféle titokzatos erő.
Kakasy Gergely vérei az Istennel is csak egyenlő félként tudtak tárgyalni. Meg is jelentek vasárnapról-vasárnapra a kis templom padjaiban, hogy áldást kérjenek munkájukért cserébe és a Mindenható oltalmazza városba tévelyedett fiaikat, leányaikat.
- Életünk problémáira nem az a megoldás, hogy elzárjuk magunkat a világ elől! A fáknak, madaraknak és a földműveseknek megvan a saját tudományuk, nincs szükségük kívülről jövő okoskodásokra, mely bennünket itt, a nagyvárosban eltart! - érvelt szigorú hangján Mannherz rektor. - Szobrokra sincs szükségük, hisz elég szobrok ők maguk, nem tudnak együtt haladni saját korukkal!
Hogy fontos-e a szobor, avagy sem, az már az első évben kiderült, mikor a falu tanácsa felkérte az ifjú művészt: készítse el főterükre Kossuth egész alakos szobrát. Eleget is tett a kérésnek, egy évi lelkes kitartó munka után ott magasodott az alkotás. A róla készült felvételek láttán egykori tanárai sajnálkozva csóválták fejüket:
- Disznók elé szórja a gyöngyöt! Elveszett tehetség!
A városban maradt fiatal pályatársak, akikkel együtt készült a vizsgákra egyetemi évei alatt, szintén leírták a csontos képű kezdő szobrászt:
- Van a fiúban valami, de elrontotta a helyszí...
Ahogy telt az idő, mind gyakrabban érkeztek megrendelések a tanári munka mellett, lassan a környék is tudomást szerzett róla, hogy szobrászművész lakik a faluban. Gyűltek a művelődési házak falain a domborművek, a köztereken a Petőfi Sándorok, Bem Apók és Gábor Áronok, melyekben egyvalami volt közös csupán: oly élethűen jelenítették meg az ábrázolt személyt, hogy leleplezésükkor mindenki fölsóhajtott, majd elismerően bólintott jó kedélyű alkotójuk felé, ki ott ugrált a falubálokon és ráadást kért a kocsmában az erdőbe induló munkásoknak.

* * *
Kakasy Gergely kinyitotta a házajtót és földbe gyökerezett a lába. Teleki Tihamér állt előtte, legjobb barátja, falus- és egyetemi évfolyamtársa, akit lassan húsz éve nem látott.
Szótlanul borultak egymás nyakába. Mindkettőjük arcán ott éktelenkedtek a két évtized vágta mély barázdák, Tihamér haja hófehér volt, Gergely pedig meg is kopaszodott közben, csupán halántékát és tarkóját takarta még néhány hosszabb szürke tincs.
- Isten hozott, ülj le nálunk és mesélj! Asszony, hozd a szilvapálinkát, mielőtt Tihó is megebédel! Teleki Tihamér kipillantott az ablak alatt parkoló vadonatúj Toyotájára, majd kényelmesen elnyújtózott az ósdi díványon. Szertartásosan gyújtott rá egy hosszú Kentre. Minden részletét külön élvezte a műveletnek, a gyújtó kattanásától az első füstkarikák eregetéséig.
- Nem is tudom, hol kezdjem... Emlékszel, mikor együtt álmodtuk a jövőt, remélve, hogy elismert alkotókká válunk, tartalmas pályát futunk? Húsz év! Ennyi kellett mindehhez!
Amint kitettem a lábam szülőföldünkről, egy végtelen nagy idegenség várt mindenhol... Idegenek voltak a tájak, az ember... Mégis: igyekeztem mindenütt feltalálni magam.
Újra szájához emelte cigarettáját, mélyet szippantott belőle, mellkasa megemelkedett, majd ismét összehúzódott. Sűrű fehér füst hagyta el ajkát. Gyönyörködve tekintett utána.
- Az első években névtelenül dolgoztam. Nem tudtam, meddig megy ez így, csak teltek az egyhangú munkásnapok. Szabadidőmben, képtárakban, szoborparkokban, múzeumokban igyekeztem bekerülni a nevesebb művészek társaságába. El kellett sajátítanom nyelvüket, meg kellett nyernem társaságukat. Később múzeumőrként, jegyszedőként kerestem a napi betevőt, takarítottam a Velencei Akadémián. Hosszú évek múltán, korosodó titkárnőnk - egy nem éppen romantikus éjszakáért cserébe - beajánlott képtárigazgató unokatestvérénél. Így láthattam először kiállító teremben néhány alkotásom. Később átköltöztem Firenzébe, ahol egy képkereskedőnél kaptam állást. Napi tizenkét órát dolgoztam, szállítottam a giccseket mindenfelé, busás összegeket fizettek értük a "műértők", míg saját képeim ott porosodtak a kis üzlet hátsó polcain...
Nyugtalanul igazítgatta nyakkendőjét, miközben beszélt, vendéglátói figyelmesen hallgatták.
- Inkább a nulláról kezdtem idegen országban, minthogy megragadjak itthon, valamiféle helyi nemzetmegmentő alkotó legyek, akit népe tart el provinciális jellegű munkáiért! - fújta ki a füstöt. Kissé zavarba jött, mikor szavai hallatán barátja összehúzta bozontos szemöldökét. Miután megebédelt, átsétáltak a ház mögötti gyümölcsösön. A fenyőerdő szélén folytatta beszámolóját:
- Közben szobrokat is készítettem, egyelőre csak kis méretben, hogy el tudjam helyezni őket különféle galériákban. Egyre több ismeretséget sikerült kötnöm neves képzőművészekkel. Lassan-lassan elindult szekerem, alkotásaimról értekezni kezdtek a nevesebb szaklapok.
Hét év itáliai tartózkodás után, egy esős nyárvégi délutánon megcsörrent telefonom, nyájas hangon köszöntött benne a velencei képtárigazgató, aki először állíttatta ki festményeim:
- Signore! Rendkívüli hírt kell közölnöm! Állást találtunk az ön számára New York olasz negyedének egyik művészeti líceumában!
Leejtettem a kagylót, majd' utána zuhantam. Bármennyire hihetetlennek tűnt, egy hónap múlva ott repültem az óceán felett - álmaim és egy új világ felé, melyben fények milliója ígéri a biztos holnapot. Az idegenség érzését elnyomta a kalandvágy, az érvényesülés kecsegtető lehetősége. A reptéren senki nem várt, de az iskolaigazgató szívélyesen üdvözölt, s már másnap igen kényelmes szolgálati lakást biztosított számomra. Három éves tanári munka következett a hangos olasz gyerekekkel - nyelvüket már jól ismertem.
E három év után megalapítottam saját képkereskedő vállalkozásomat, közben azonban nagyon vigyáztam, nehogy az üzlet életpályám rovására menjen. Diákok és egyetemi tanárok hozták hozzám eladásra képeiket, domborműveiket. Rövidesen egyfajta mérce lettem, akinek elfogadtam munkáit, büszkén húzhatta ki magát a művészeti akadémiák tanszékein. Mind több és több képzőművésszel ismerkedtem meg, akik jóvoltából bekerülhettek munkáim egyes galériákba. Tizenkét évnyi hányódás után saját házat építhettem magamnak. Udvarán kedves kis szoborparkot rendeztem be.
Gergely elmélyülten hallgatta régi barátját, aki udvariasan vigyázott, hogy ne untassa vendéglátóját, nagyon tömören mesélt, csak a fontosabb állomásokat emelve ki eseményteli életéből.
- És a nők? Azok a híres, forróvérű latin szépségek, akikről elsőéves egyetemistaként álmodoztunk a sörgőzös mulatóhelyeken? - kérdezett közbe hamis mosollyal.
Teleki Tihamér komor maradt. Fenyőtobozt szorongatott tenyerében, miközben a fák tetejére pillantott. A délutáni napfény új színekbe öltöztette az erdőt. Vörösesbarna volt, mint a lábai előtt elsurranó apró fürgegyík.
- Kétszer nősültem, azóta vigyázok, hogy ne rontsam házassággal a szerelmeket. Te is tudod, hogy negyven után egyre ritkábban ágyalunk, többet adunk az esztétikumra, melynek az A-kategóriás spanyol cicákban ugyanúgy jelen kell lennie - akárcsak műalkotásainkban.
- No ezt aztán jól elfilozofáltad! Vigyázz, mert végül tényleg csak a szobraidra támaszkodhatsz! - nevetett Kakasy Gergely, majd jó erősen vállon veregette Teleki Tihamért, aki lassan, elmélázva foglalta össze az eltelt évek eseményeit.
- Képviselő ismerősömnek köszönhetően öt évvel ezelőtt két domborművem került be a New York-i Central Galery-be. Ez újabb változást jelentett életemben. Nemsokkal a kiállítás-megnyitó után felkeresett két japán üzletember, akik Tokióba hívtak egy hétre és megígérték, az ellátásom mellett munkáimat is közszemlére teszik. Azóta többször is megfordultam a japán fővárosban, s ez hatással volt stílusomra is, mivel a rendszerben gondolkodó japán elme él-hal az európai kortárs művészetekben jelenlevő "rendetlenségért", tobzódásért. A mi elménk szabadon szárnyal alkotás közben is, nem kötik sémák, különféle szabályok. De mi történt az elmúlt húsz évben? Azt látom, hogy a hajad elhullt és gyönyörű a házatok. Mi van a felszín alatt?
Gergely meglepetten kapta fel fejét:
- Hol is kezdjem? Az én életem korántsem volt annyira eseménydús mint a tied és hírnevem is jóval kisebb. Egyetemi végzésünk után - professzoraim unszolása ellenére - itthon maradtam, tanári munkát vállaltam a faluban és feleségül vettem Annát. Csendes évek következtek, melyben eleget tettem a környékbeli falvak és kisvárosok megrendeléseinek, szobrokat készítettem főtereikre, iskoláikba, sőt még a szerzetesek számára is. A világ eseményei számomra műhelyemben, valamint a hegyekben és erdőkben zajlottak. A fáktól és a rajtuk ugráló mókusoktól soha nem kaptam sebeket, sőt erőt meríthettem társaságukban, jelenlétük boldoggá tett. Mivel hátat fordítottam tehát a nagyvárosi életnek, ezért a patakcsobogásról és a szarvasbőgésről tudok mesélni neked, ami ugyanolyan fontos, akár az áremelkedés a New York-i tőzsdén. Az erdő, melyben most sétálsz, megtanított hallgatni és figyelni, ugyanakkor folyamatosan ráébresztett arra, hogy nem az ember a teremtés koronája. A természet sajnos nem ünnepel, hanem elszenved minket, embereket. Talán ezért vagyunk annyira kaphatóak arra, hogy egymást ünnepeljük. Az elmúlt húsz évből a legfontosabb számomra, hogy boldog lehettem és ez tükröződik az általam készített szobrokon is. Azért éltem, barátom, hogy a komoly arcokra is enyhe mosolyt lopjak, kőbe véssem a boldogságot. Hogy mennyire sikerült? Nem tudom. Folyamatosan haladtam ezen az úton. A professzoraim által annyit szajkózott továbbtanulást itthon végeztem. Közben persze különféle pályázatokat nyertem, külföldre utaztam feleségemmel szobraim avatására, de a viszonyítási pont mindig e falu maradt.
- Értelek. És mi lesz a tényleges világlátással, amit annyira terveztünk egyetemi éveink alatt a Zokogó Majomban?
- Aki utazik, megismeri a világot. Aki otthon ül, megismeri önmagát. Kritikusaim szerint érződik munkáimon a zártság, a provinciális jelleg, amitől te is irtózol. Kérdem én: mi az, hogy provinciális?! Nézz fölfelé! Mit látsz innen, a szülőfaludból?
Esteledett. A napsugarak még egyszer végigfürösztötték a tájat, majd megtöredeztek a havas csúcsok tetején. A két férfi szótlanul sétált egymás mellett. Teleki Tihamér elgondolkodott, majd, mint akit álomból költenek fel, összerezzent és felpillantott. Az esthajnalcsillagot körülvették udvarhölgyei. Kakasy Gergely válaszolt helyette:
- Az eget. Ugyanezt látod New Yorkból is meg Tokióból. Az alkotót nem a környezet teszi tehetségessé. Aki arra született, az a pusztából is kinő a csillagok közé! Mindkettőnknek igaza van, mindketten saját utunkat jártuk. És most gyere, meglepetésem van számodra!
Sietve ereszkedtek alá az erdőből. A levegő egyre hűvösebb lett, odalent kigyúltak már a falu fényei, a férfiak vacsorához ültek, asszonyaik fejéshez készülődtek.
Halk csikordulással nyílt ki a pajta melletti műterem ajtaja. Gergely lámpát gyújtott. Teleki Tihamér kővé dermedt a csodálkozástól.
... Szent Péter állt előtte. Hálóját kötegbe szorította jobb vállán, csontos arcán a munkáját befejező ember elégedettsége tükröződött, szélfútta hajtincsei láttán rögtön a Holt-tenger partján érezte magát az ember, és eszébe jutottak az Írás szavai:

Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak:
- Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!
Simon ezt felelte neki:
- Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót. És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt:
- Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!
Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz:
- Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.

... Nem voltak kezében a mennyek országának súlyos kulcsai. Mélykék szemeivel őszintén nézett, jól megformált karján megfeszültek az inak és izomrostok. A végtagok harmóniája különös békét sugallt, mely a legnyugtalanabb szemlélő arcát is kisimítja egy pillanatra. Azt a belső igazságot fejezte ki, melynek ábrázolására alkotója egész emberöltőjén át törekedett.
A messziről érkezett vendég csak állt és nézte a szobrot. Az áhítat csendjét barátja halk szavai törték meg:
- A torontói jezsuiták által kiírt versenypályázat nyertese. Pár nap múlva hosszú útra indul. Át az óceánon, a Nagy Tavak földjére.
A kapu előtt kezet ráztak, majd megveregették egymás vállát.
Pár pillanat és Teleki Tihamér újra érezhette az úton levés örömét. Kakasy Gergely meg az otthonét. Szobájába lépve megcsörrent telefonja:
- Halló! Laudetur... Dicsértessék a Jézus Krisztus! Itt a kanadai Provinciális.
- Provinciális?...


vissza a tartalomjegyzékhez
vissza a címlapra