Capita Selecta (10)
Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye 
Röpirat a nemzetnevelés ügyében (5-ik, befejező rész) Ma - amikor 45 év kommunista diktatúra romjai után - végre szabadon, szuverén módon vehetné kezébe a magyarság oktatási programját, sajátos pedagógiáját, műveltségét, képzését, most egy másik veszélyforrással kell szembenéznie, s ez pedig globalizáció diktálta konzum-kultúra. Felismeréséhez és kivédéséhez világos útmutatásokkal szolgálhatnak Márai Sándor 1942-ben papírra vetett, soha el nem évülő gondolatai: a nemzetmentés legfontosabb feladata a nevelés, a műveltség. ..."A magyar műveltség nem lehet közép-és felsőiskolák tehetségeinek magánügye az új Európában. A nevelést természetesen a mélyben kell kezdeni, a népiskolában. ..."a magyar valóságérzékét, történelmi helyzetének igazságát, a környező népekhez való viszonyát, az európai erők között, számára kirótt feleadatok tudatosítását a népiskola elemi osztályaiban kell megalapozni... ...A nemzetnevelés időszerű feladatainak legfontosabbja, meggyőződésünk szerint, a néptanítók, a magyar nemzet e névtelen szellemi hőseinek korszerű továbbképzése, oktatása s azoknak a pedagógiai elvekenek kidolgozása, melyek segítségével a nemzeti élet mélyében megvethetik e szorgalmas munkások a magyar minőségi mélykultúra általános alapjait. ...a műveltséghez bátorság kell; igen, az igazi műveltséghez hősiesség kell. A műveltség a béke hősiessége. Az a műveltség, mely szembe mer nézni egy közösség igazi feladatainak nagyságával, követelményeivel, mely nem címszavak gyűjteményének értesültsége, hanem alkotó feladat és az európai hivatásérzés öntudata, legalább olyan bátorságot követel egy közösség tagjaitól békében, mint a háború helyzetei követelnek a katonától. Szembenézni a téveszmékkel, szembeszállni az előitéletekkel, ostorozni a tunyaság és kényelmes érdek szülte illóziókat, megszabadítani magunkat embbertársaink minden divatos, de az idő ellenőrzésén még át nem esett koreszmétől, tisztán látni a kor szellemi zűrzavarában, egy társadallmi, gazdasági és kultúrális sorsforduló számumjában megőrizni az értéket, melyeket az európai műveltség értéknek megismert; mindehhez bátorság kell. Megvonni a határvonalat jogos egyéni érdekeink és a közösségek az egyénnel szemben támasztott időszerű követelései között: ehhez bátorság kell. Az eltömegesedés korában az alkotó szellem vezető jogát hirdetni: bátorság, tehát műveltség kérdése. Hinni az egészségben, ápolni az ehhez szükséges testi gyakorlatokat, de egy rekordtébolyban vergődő, rángógörcsös tömeg közepette felemelni szavunkat az egészségtelen sportrögeszmék ellen: bátorság, tehát műveltség kérdése. Nem téveszteni össze a nemzetet, mely örök, semmiféle alkalmi tenyészettel, mely mulandó: erkölcsi és szellemi bátorság kérdése ez is. Magatartást találni és ezt megőrizni egy tömeggel szemben, mely senkit és semmit nem érez annyira ellenségének mint az egyéni vezetők szellemi igényét: egy neme az emberi hősiességnek. S hihetjük-e, hogy éppen a magyar, ez a csodálatos józan ítéletű, a harctereken oly közmondásosan bátor nép nem elég erős, nem elég öntudatos, nem elég merész ahhoz, hogy békében felmutassa a szükséges akaraterőt és erkölcsi merészséget ahhoz a másik, csendesebb, de a háborúbeli virtusssal egyfajta és egyértékű erőfeszítést követelő hőstetthez, amelynek igazi neve a műveltség, tehát a társadalom minden rétegének, minden szellemi megnyilvánulásnak egyöntetű, mély és tudatos igényérzettel megtöltött magatartása? Egységes magyar faji képletet soha nem tudunk teremteni, de egységes, osztályok feletti és minden osztály öntudatát mély árammal átható magyar műveltséget teremthetünk, ha elég bátrak vagyun hozzá, hogy az egyébni jellemű magyarságot egy önként vállalt nagy pedagógiai kísérlet segítségével egységes szellemi igényérzetre neveljük. ... egy műveltség igazi tartalmát nem a csúcsteljesítményeken kell mérni, hanem az átlag középvonalának szintjén... A mélykultúra mindig erőforrás; a művelt ember hősnek, tehát tűrőnek és cselekvőnek is külömb, mint a tömegember. Arisztótelesz így hitte, s véleményét az elmúlt évezredek nem cáfolták meg. Az új magyar nemzetnevelés töltse meg a nemzetet alkotó tömegek lelkét eddig nem ismert tudatos igényérzettel: ez a feladat, melyet e nagy megpróbáltotásokon átesett magyar nemzedék vezető szellemei részére az idő kijelölt. S mert e pedagógiai feldatot végzetesen szükségesnek érezzük, szükséges az is, hogy minden ember, aki felelősséget érez a magyarság iránt, ezt a parancsot idejében és makacs következetességgel kimondja, ismételje és megtartsa." MURÁNYI SÁNDOR OLIVÉR: Ivó testvér emlékére - És most, kedves gyerekek, mindenki odamegy szépen az édesanyjához és átadja a virágját! - visszhangzott az esperes öblös hangja a templom falai között. A gyerekhad elindult. Kivont kardként meredtek égbe a hófehér liliomok, a csapat ünnepi méltósággal közeledett a padok között álldogáló, izgalomtól piruló fiatalasszonyok felé. Lázas keresgélés következett. Az apróságok az ismerős arcot keresték. Az arcot, amely legmélyebben belevésodik az ember lelkébe, amelyet pecsétként hordoz magával a sírig, s valahányszor öröm vagy fájdalom éri, föl-fölvillan előtte - hol nevetve, hol pedig sírva. Legszívesebben minden kudarcunkat és szenvedésünket örökre eltitkolnánk, csak egy percre se lássuk eltorzulni anyánk időtlen arcát, mely állandóan kíséri minden lépésünket, megtartva bennünk azt a falatnyi jóságot, amit egyikünk sem tud levetkőzni.Halk moraj kísérte a tekintetek találkozását, a csillogó szemű gyerekek boldog mosollyal nyújtották át a virágokat. Csak egyvalaki maradt közülük az oltár előtt magányosan, félénken szorongatta kezében a virágot, hol a papra nézett, hol pedig a cipője orrát bámulta. Tudta, az ő helye most nem az örvendező tömegben van, várnia kell tehát, míg a ceremóniának ez a része lezajlik, utána ismét ott lehet pajtásai között. Szája meg-megrándult, torkát sírás folytogatta. Hirtelen megpillantotta az oltár fölötti Mária szobrot, amely híressé tette a kegyhelyet, s már vitték is apró lábai, nem nézett sem előre, sem hátra, szinte orra bukott a hatalmas bíborszőnyegen. - Nekem nincs édesanyám. Meghalt a születésemkor, csak fényképről ismerem. Nagyon szép volt. Pontosan olyan hosszú barna volt a haja, mint neked... Kérlek, legyél te az Anyukám! - motyogta, könnyeit nyelve, s azzal nagy gondosan elhelyezte a fehér lilomszálat a szobor lábainál. Tizenegy évesen csukódott be mögötte a kolostor széles kapuja. Bernárdin páter magához ölelte a törékeny kisfiút, betakarta barna palástjával, majd az ebédnél bemutatta szerzetestársainak. Antal szorgalmasan tanult, év végére már jeles volt a latin konjugációkból és a csillagképeket is jobban ismerte diáktársainál. A középiskola elvégzése után csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy elöljárói nem jelölték papi képzésre. Mikor Anicét páter, az öreg gvárdián észrevette, hogy lehajtott fővel álldogál az ebédlő sarkánál, odalépett hozzá: - Nem az a fontos, hogy pap legyél! Légy inkább szent! A gvárdián éles szeme észrevette, hogy a vékonydongájú, szőke újonc érzékeny lénye - bár magát a tanulást megbírná -, képtelen lenne elviselni a papi élet nehézségeit, még hangja sincs igazán, amit kieresszen majd a szószéken, s olyan ártatlanul tud nézni az emberre, hogy pásztorként meg sem tudná dorgálni az ide-oda csatangoló juhokat, inkább jó lesz kisegítőnek a konyhára, vagy megtanulja a kántormesterséget. Lényeg, hogy elrázódjon itt valahogy, találja meg helyét a rendi tagok között. Megérzése nem csalt, következő alkalommal már ott találta a fiút az orgona elott, amint szorgalmasan gyakorolt a kompletórium után. Mosolyogva lépett oda hozzá: - Lám, lám, Antal, kitaláltad a gondolatom, tanuld ügyesen a mesterséget, addig is biztonságban vagy, s csak, ha nagyon muszáj, akkor kell elhagynod a rendházunkat. A gondtalan gyerekkort viharos idők követték. Míg a kolostor falain kívül javában dúlt a háború, egymást öldösték az emberek, addig az ő lelkében is kezdetét vette egy iszonyú küzdelem: ébredezni kezdett valami bensőjében, az élet továbbadásának nagy ösztöne kopogtatott nála, vágyképek lebegtek szemei előtt, ismeretlen nők szebbnél-szebb alakjai, amelyeket soha nem kaphat meg, mosolygó ajkak, csillogó szemek, gyönyörűen ívelő karok, mezítelen combok, s csiklandozóan hívogató ölek. Éjszakánként izzadtan ébredt, felült ágyában, miközben heves pulzusa egyre inkább tudatosította benne a tényt: lemondott a szebbik nem minden képviselőjéről, a világ összes asszonyáról a Megfoghatatlanért, az Elérhetetlenért. Gyakran félrevonult a vendégszobába, ökölbe szorította kezeit, s fogait csikorgatva sírt. Ilyenkor nagyon félt, hogy nehogy rányisson valaki, észrevegyék és elkezdjenek kérdezősködni, mert akkor végképp kimegy belőle a szusz. Tudta, hogy nem élhet kettős életet: vagy az eszme szikláinak edző hidege, vagy az asszony meleg tenyere. Felemásan a romlásba visz útja, a teljes meghasonulásba, s előbb utóbb felmondják a szolgálatot amúgy is gyenge idegei. Kemény játszma ez, sokan belebuktak, hiába volt erős a hitük, az öröklött vér makacssága sehogy sem akart meghajolni a lélek előtt. - Egyes férfiaknak a vére mindig lefele húzódik! - jegyezte meg nemegyszer gúnyos mosollyal annak idején novíciusmestere. Ott térdelt minden este a kápolna sarkában álló kis Mária-szobor előtt, hihetetlen erőfeszítéssel próbálta eszménnyé nemesíteni magában a buja Nőt, aki a férfiember örök misztériuma marad. Elszántan vívta hát harcát, míg egyre teltek a hónapok, s az évek. Csendes, nyugodt napok következtek, ilyenkor kisétált a kolostor melletti gyümölcsösbe, ahol a szilvafák alatt hanyatt feküdve, boldogan nézte a kéklő eget, miközben valósággal remegett bőre a Teremtő iránt érzett szeretettől és egyre csak kérte a Magasságost, hogy így halhasson majd meg: a barátok hófehér cingulummal átkötött csuhájában feküdve. Be-behunyta szemeit, mialatt valami nagyon mélyről jövő öröm töltötte el lelkét. Ilyenkor arra gondolt, vajon a csillogó autókon száguldó, "fogyasztó emberek", akik számára az élet egyszerűen elképzelhetetlen nő nélkül, éreznek-e egyáltalán valami ehhez foghatót? Miért tartják legtöbben őrültnek, vakációzó hullának azt, aki önként mond le az élvezetről, melyet mástól erőszakkal kell elvennie majd a kegyetlen halálnak? Az idő mindenképpen Antalnak dolgozott: arca nemessé vált a belső küzdelemtől. Már az ötödik rendházban végezte kántori szolgálatát és egyre több embert küldött hozzá az ég: jókat és rosszakat, akik számára egyformán tudott fájni az élet, s akik - sokszor saját tudtukon kívül - a nagy Ismeretlent keresték. A vacsora után minden este naplót vezetett kicsiny cellájában, gyöngybetükkel írta le emlékeit gyerekkoráról, majd a háborúról, amiből oly kevesett látott, a kolostorok lakóiról, akikkel együtt telt az élete. Eseménytelen élet volt és mégse. Hetvenéves korára, fehér halántékkal, szelíd mosollyal már vagy ötven leendő papnak egyengette útját, meghallgatta panaszaikat, jó tanácsokat adott leveleiben, az érsek pedig nemegyszer szakította meg bérmaútját, hogy leülhessen a kis cellában fekvő kopott ágy szélére, s kezébe vehesse az idős szerzetes gyönyörű naplóit meg a fényképalbumokat, melyeket oly nagy gonddal és aprólékos figyelemmel állított össze. Egész lénye szépérzékről tanúskodott, az ember akaratlanul is jobb lett a társaságában. Látszott rajta, hogy munkája mellett ideje nagyrészét Anyja társaságában tölti, akinek annak idején élete liliomát ajánlotta föl. Igen, patyolatfehér liliom volt az élete, amelyet sár be nem mocskolt soha. Néha még rendtársai is úgy látták, hogy nem ebben a világban él, naiv gyerek maradt, aki hisz az emberekben. Pedig - mint utólag kiderült - neki volt igaza: a világ olyan színű, amilyen szemüveggel nézzük. Az egymás után repülő nyarak elhozták örökfogadalma évfordulóját. Immár ötven éve viselte az egyszerű barna kámzsát. A szerény ünnepség után nagy meglepetésben volt része. Tartományfőnöke lépett be szobájába: - Antal testvér, miután hálát adtunk együtt, amiért kitartottál hivatásodban és velünk maradtál, most megkérdezlek: Visszamennél-e annyi rendház és város után Mária kegyhelyünkre, ahol annak idején gyerekként szolgáltál? A jubiláló barát lábából kiment az erő, hangja elcsuklott a meghatottságtól: mindig erről álmodott, de nem merte kérni elöljáróitól. - Holnaptól visszahelyezlek! - törte meg a hirtelen keletkezett csendet a főatya. Könnycsepp gördült végig az idős testvér arcán. Újra felcsendült képzeletében az esperes hangja, aki azóta már rég örök álmát aludta, ott voltak körülötte gyerekkori játszótársai, lelki szemei előtt megjelent a templom csodálatos freskókkal díszített mennyezete, majd nem maradt más, csak a szobor gyönyörű alakja, lábainál a liliommal, melyet ő tett oda annak idején. Tökéletes mestermű volt: a napba öltözött Asszony fején csillagkorona, hófehér kezei imára kulcsolva, szűzi mosolyából és meleg tekintetéből egyszerre áradt a női büszkeség és a szelídség, halványkék fátyla lágy redőkben omlott vállaira. Maga volt a végtelen messzeségből hívogató, mindenkiért aggódó, elérhetetlen Anya, aki annyira szép tud lenni, hogy puszta látása is megtisztítja az embert. Az ő Máriája pedig a legszebb asszony volt, akit valaha látott, nemhiába tette lábai elé illatos virágként egész szerzetesi életét. Alig hajnalodott, amikor az agg szerzetes elindult. Kapucinumját vadul tépte a szél, sarúja alatt ropogott a fagyos hó. Barna alakja egyre távolodott a határtalan fehérségben. Rövid időn belül már csak néhány apró lábnyom tanúskodott arról, hogy valaki ott járt és tovább ment, végig egy valaha megálmodott úton. vissza a tartalomjegyzékhez
|