Capita Selecta (15)
|
Capita Selecta
|
|
|
Válogatott magyar imák, versek, írások és előadások szöveggyűjteménye
Antoine de Saint-Exupery:
Fohász
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom,
csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
|
Murányi Sándor:
AZ ÖREG
Ritka fagyos idő van kint, enyhe hófúvással. Ilyenkor szokta mondani a
parasztember, hogy a kutyát-macskát ki, s az asszonyt bé.
Mindenki bent ül a szobájában és a televíziót nézi, vagy olvas, csak az öreg dacol a
téllel odakint.
Mit csinál?
Kosarat köt. Fagyott ujjaival igazgatja a kosárnak való vesszőket, számol és méreget, nem adja fel. Nem tudom megérteni.
Fanatikus? Tényleg nem tud élni munka nélkül? Odalépek hozzá és
kérem, hogy meséljen. A múltjáról, önmagáról, arról, hogy miért kell
valakinek a testét fagylalnia még mindig, amikor már megette a kenyere
javát. Nyolcvankét éves.
Két hónappal azelőtt születtem, mielőtt Erdélyt Romániának adták a
nagyhatalmak- kezdi a történetet.
- Így kétszer voltam magyar állampolgár, tizennyolcban és negyvenben, de a magyar állam mindkét alkalommal lemondott rólam, polgáráról. Mert nem tehetett másként. Na, de visszatérve
tizennyolcra, minden csak nézőpont kérdése. Állítólag az öreg székely góbé
is ott volt december elsején Gyulafehérváron és amikor kérdezték tőle a
falutársai, hogy mit intézett odafönt, ezt válaszolta:
- Győztünk, fiaim, Romániát hozzánk csatolták!
A második világháborúban határőrként harcoltam az oroszok és a románok
ellen, aztán, mikor veszítettünk, elszöktem. Hatvan kilométert gyalogoltam a
szülőfalumig, de nem adtam fel. A hazaérkezésem után elégettem a
katonakönyvemet, hogy ne bántsanak a románok. Megnősültem és jöttek a
gyerekek. Heten, mint a gonoszok. Közben jött a kommunizmus is, elvette a
földjeimet, jószágaimat, gyári munkást csinált belőlem, földművesből.
Megint a nulláról kezdtem, mint amikor hazaértem a frontról... De amit a fejembe
vettem, végig kellett csinálnom. Dolgoztam a gyárban, dolgoztam otthon.
Az öreg nagyot szipákol, aztán folytatja- immár kérdezés nélkül:
Mert a munka nem szégyen. A gyerekeimet is erre neveltem. Négyen egyetemet
végeztek közülük.
Könnybe lábadt szemekkel tér rá a gyerekek hőstetteinek ecsetelésére:
- A legnagyobbik fiam, az apád, még a Kőrösre is úgy jött követ hordani, hogy
amíg én a lovakat hajtottam a szekéren, addig ő hátul gyalogolt és titokban
olvasott. Be is akartam vágni mérgemben a könyvét a folyóba, de a levegőben
szétnyíltak az iromány lapjai, így nem esett a vízbe. Soha nem hagyott fel
az olvasással. Az Isten se akarta, hogy elázzon végre a könyve, mert
tanárnak teremtette.
És Teri, a kis csöppség! Már kisiskolás korában úgy megtanult románul, hogy első lett a román iskolában. Még a románokat is ő tanította a saját nyelvükre. Mert nem adta fel, amit elhatározott...
Egy kicsit kötekednem kell vele, hogy ne érzékenyüljön el jobban:
Minek kell ekkora hidegben kosarat kötni az udvaron?!
Az öreg nem veszi a lapot, helyette magyarázkodik:
-Az embernek dolgoznia kell, ha élni akar.
Tudom, hogy a kimondott súlyos igazságot az életével támasztja alá. Látom,
hogyan él. Mindennap megtalálja, hogy mit kell dolgoznia az udvarán, ahol
megállt az idő. Amit beplanifikál és a fejébe vesz, azt megcsinálja minden
áldott nap. Tennivaló pedig mindig akad. Mert, ha nem akadna, akkor neki
annyi. Félóránként kortyint egyet a munka mellé az iszonyúan savanyú
szőlőborából, mert hát a ló sem megy zab nélkül. Munkával tiltakozik az
elmúlás ellen. Ezért lesz az idén nyolcvanhárom esztendős.
Megcsóválom a fejem és befele indulok, hogy végre kályha fölé kerülhessenek
a megfagyott, összegémberedett ujjaim. Az öreg még felpillant a készülő
kosár mellől és utánam szól sokatmondóan:
- Jegyezd meg, hogy ha az ember a fejébe vesz valamit, azt megcsinálja, ha
ménkü üt az égből, akkor is.
Szemelvények Kosztolányi Dezső verseiből (lásd: Évfondulók (18) rovatunkat is.
- "Életre halálra": vallomás magyarságáról
- "Európa": hitvallás az európaiság mellett
- "Szeptemberi áhitat": az élet, a létezés örömének himnusza
ÉLETRE-HALÁLRA
Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.
Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.
Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.
Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.
Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.
Kuckóba, sáncba, rongyba harcos
feletek.
Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.
Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.
Sírtam miatta, én is, én is,
beh korán.
Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.
Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.
De láttam egykor kánaáni
aratást.
Kerek eget, mely egy családot
ölel át.
Parasztleányok hercegnői
derekát.
Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.
Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.
Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.
Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.
Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.
Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.
Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.
Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.
A délibáb vizében úszó
gabonát.
Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.
Halottjaim csontját a földben,
halavány,
matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.
Rokontalan, sívó magányom
egyedül.
A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.
Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.
Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.
Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.
Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.
Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs.
Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.
Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,
Arany János bűvös szavával
mulatott.
Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.
Holtomban is csak erre járok,
keleten.
Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.
De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.
EURÓPA
Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zürzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.
Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szóró, csodatévő, nagyhomlokú, könyves,
vén Európa.
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki téphet el innen,
kí téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyü szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig, a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín,
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
Kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagutat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.
Szeptemberi áhitat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülüdés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
|
|