Évfordulók (27) A magyar forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulójára
 Immáron történelem ez az 50-ik évforduló. A magyar történelem fényes, tiszta, dicső forradalma és szabadságharca, melynek visszhangja megremegtette a zsarnokok hatalmát, és szívébe zárta az egész világ. Ismét szép lett a magyar név, és 50 év múltával sem kopik dicsfénye. Egy kis nép mert szembe szállni a vörös diktatúrával, Dávid a Góliáthtal. Szabadságért, emberhez méltó életért, alapvető emberi jogokért, az igazi demokráciáért. Azóta felnőtt már két nemzedék is, olyanok, akik sem részesei, sem tanúi nem lehettek ennek a csodálatos eseménynek. De élnek még, ha egyre fogyatkozóban is azok, akik még átélhették és megküzdhették - ki-ki a maga lehetőségében és módján - ennek a dicsőséges 12 napnak a harcát. Nem harcként indult mégsem 1956. október 23-án, hanem békés tüntetéssel kezdődött. Nem a tüntetőkön múlott, hogy véres harccá, forradalommá alakult, hanem az akkori hatalom vezetőin, ÁVH-sain, a tömegre lövetőkön, akik nem óhajtottak sem engedményeket tenni, nem hogy a 16 pont követeléseit teljesíteni. 
Az ifjúság bátor kezdeményezésére és kiállására indult meg a munkások, értelmiségiek, és később- először az élelmezés biztosításában- a vidék népének eggyéválása,
ebben a nemes és tiszta küzdelemben, amely méltán járta be, és vívta ki az egész világ elismerését, szimpátiáját.Sajnos a politika ebben is métely volt csupán, mert sem Amerika, sem az ENSZ, sem Nyugat nem élt lehetőségeivel- helyette kreált egy válságot a Szuezi-csatorna kérdésében-, amely fontosabb volt neki, mint a kommunizmus lebontása Közép-Európában. Kényelmesebb volt a status-quo-t meghagyni- egy humanitárius gesztus erejéig, segélyek szállításával- mint az ENSZ-ben megvédeni a magyarság jogos ügyét, kilátástalan harcát. Az MDKP-vezetői, a kevesek kivételével, kétszínű taktikázással próbálták hatalmukat menteni, az úgynevezett népidemokráciát, a szocializmust, hogy azután mindenáron megmentsék azt árulásukkal. Münnich és Kádárral az élen, kérték a nagy szovjet testvér beavatkozását, s a többi szocialista testvér lelkes igenlése mellett, beözönlöttek a szovjet tankok és katonák. De nem a Magyarországon állomásozottak, hanem a távoli szovjet tájakról hozottakkal, akiknek "Szuez megvédésére" kellett elindulniuk. 
A harc kegyetlen volt, egyoldalú és rövid. Budapest így is mély sebeket kapott, a fiatal pesti srácok és a többi bátor harcos hiába próbáltak ellentállni, az
orosz fölény ismét győzedelmeskedett, mint 1848-ban.A hősök kiöntött vérétől áztatott pesti kövek, a rommá lőtt házak halálos csendje jelezte a levert magyar forradalmat és szabadságharcot (1956. november 4.). A megtorlás olyanmérvű és embertelen volt, amelyre a magyar történelemben addig nem volt példa. A harcban elesettek mellett, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, az elhurcoltak száma és a menekülő áradat ijesztő és döbbenetes volt. Kiskorúakat ítéltek halálra és megvárták, hogy betöltsék 18-ik életévüket a végrehajtáshoz. Ilyen volt az emberarcú szocializmus. A határontúli magyarság sem maradt ki ebből a szörnyű megtorlásból, pedig ők nem is lehettek közvetlen részesei, segítői az anyaország szabadságharcának. Elég volt az együttérzés kinyilvánítása, egy szó, az állitólagos szervezkedések vádja stb. a büntetés kegyetlen és igazságtalan volt. A kommunizmus igazi arcát fedte fel, de óvakodott attól, hogy abból minél kevesebb jusson az emberek tudomására. Az elmúlt 50 év alatt napvilágra került adatok, a túlélők, a szemtanúk beszámolói az egyik oldalon, az igazi bűnösök és árulók elhallgatása, sőt felmentése a másik oldalon. Ez mind 56-szomorú hagyatéka. Szabad-e, lehet-e békévé oldani az emlékezést, parolázni, együtt ünnepelni azokkal, akik a barrikádok két oldalán harcoltak? Megtehetjük-e ezt az elesettek, a hősök nevében, az egész életüket kettébe töröttek nevében, az emigrációba kényszerültek nevében? Micsoda és mekkora vérvesztesége volt ez a magyarságnak! Hatása 50 év múltán is fájdalmasan érezteti hatását mind tudásban mind erkölcsi tartásban és a hazaszeretet megfogyatkozásában. Tudjuk, nem minden kommunista volt bűnös és hazaáruló, sőt voltak mártírjaik is, mint Nagy Imre, Donáth Ferenc, Szilágyi János, Maléter Pál stb. Ők képesek voltak ideológia és hatalomféltés helyett a magyar nép szolgálatát felvállalni. Kiknek vagyunk az örökösei, ez fontos csupán, idegen érdekek kliszolgálóinak, önös érdekek követőinek, avagy a nemzet, a magyarság szolgálatát becsületesen felvállalóknak? 
A hatalom 50 év óta adósa a magyar szabadságharc hőseinek, áldozatainak. Pedig nincs a világnak olyan országa - ahol magyarok is élnek -, hogy ne lenne valamilyen nyoma, emlékhelye a magyar 56-nak. Hol van egy igazi, méltó, nemzeti emlékhely? Egy igazi, hű regény, eposz, film? Ami van az mind egyéni és közösségi kezdeményezésre született meg. A jelek szerint most sem lesz másképpen.Mégis bízom benne, hogy ez az 50-ik évforduló emelkedett, méltó, és hűséges lesz, nemcsak a szűkebb hazában, de szerte a nagyvilágban is. 1956 októberében egy kis nép önfeláldozó harcában szembe mert szállni a kommunizmus világhatalmával, és megmutatta, hogy magárahagyottan, legyőzötten is képes a szabaság eszmééjért küzdeni élete árán is. 56-ban olyan példát adtunk a világnak, amely esemény mindig szerepelni fog az emberiség történelmében. Légy büszke magyar ifjúság, légy büszke magyar nép, mert adott időben, adott pillanatban csodákra vagy képes. Szívet melegítő, fájdalmunkat enyhítő az a sok megnyilatkozás, vers, ami született valóban világszerte, a magyar szabadságharc nyomán. Álljon itt egy kiragadott vers Tollas Tibor Glória Victis című kötetéből.
Korábbi írásaink 1956-ról: 1956: Negyven esztendeje megmozdult a magyar nép! (1996) A magyar szabadságharc és forradalom 45-ik évfordulójára (2001)
vissza a tartalomjegyzékhez
|